Best WordPress Hosting
 

A zirci műemlék könyvtárba kerül Borsa Gedeon hagyatéka

A Zirci Ciszterci Apátságot III. Béla király alapította 1182-ben. Az első szerzetesek Clairvaux-ból érkeztek, és a rendi határozatok értelmében már hoztak magukkal könyveket, így regulát, liturgikus naptárat (kalendáriumot), lelki olvasmányokat (Bibliát, egyházatyák és ciszterci írók munkáit), valamint egyházi és világi tudományokhoz szükséges műveket. A zirci monostor a pilisivel a Magyar Királyság két legnagyobb ciszterci apátsága volt a középkorban. A kutatások szerint egy ilyen apátság könyvtárában a kódexek száma százra becsülhető.

A zirci monostor virágkorát a 13. században élte, jó gazdálkodása lehetővé tette, hogy 1232-ben horvát területen egy új apátságot alapítson (Gotó, ma Kutjevo). A 15. század az apátság történetében már a hanyatlásról szólt: csökkent a szerzetesek száma, az anyagi és lelki irányítás gubernátorok, majd kommendádorok kezébe került. Írásos emlékei, oklevelei a török időkben nyomtalanul eltűntek. Legkésőbb 1552-ben, amikor a törökök elfoglalták Veszprémet, elnéptelenedett.

Az apátsági templomot 1732-ben kezdték építeni a sziléziai Heinrichauból érkező ciszterci barátok. Az építéshez felhasználták az akkor már romos állapotban lévő középkori épületek köveit. A különlegesen szép, országosan is kiemelkedő jelentőségű templom főoltára Magyarország legnagyobb, barokk stílusban készült oltárépítménye. Az épület büszkélkedhet a kor egyik legjelentősebb művészének, Franz Anton Maulbertschnek két festményével is. Egyedülálló a templom két orgonája: a szentély-orgona a szerzetesek imáját kísérte, míg a karzat német romantikus hangszere a liturgiát szolgálta, s szolgálja ma is. A 2005-ben befejeződött restaurálás óta a templombelső eredeti pompájában látható. Az apátság épülete és az épületben található könyvtár nem csupán műemlék, idegenforgalmi látványosság is: az 1982-ben, alapításának nyolcszázadik évfordulóján basilica minor rangot nyert templom egy élő szerzetesközösség liturgikus otthona.

Felnőttként édinyelven gügyögni menő?

Létezik egyáltalán jó vagy rossz nyelvi forma? Miért fontosak a normák és az igazodási pontok? Milyen nyelvi eszközökkel próbál hatni ránk a média? Mit eredményezhet a túlzott idegenszó-használat? Netán pont az ellenkezője, a purizmus?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ az Élő magyaróra című sorozatunk első epizódja.

Készítette: Terdikné Takács Szilvia, Pölcz Ádám, Erdei Bálint, Milo Gábor, Újvári Gyula, Kojnok Dávid, Sófalvi Csaba

Bejáratot találni az olvasáshoz

Húsz éve foglalkozol kortárs gyerekirodalommal és olvasás-népszerűsítéssel, így igazán rálátsz a témára: mennyire égető a gond a gyerekek olvasása vagy inkább nem olvasása terén? 

Régóta tudjuk, hogy a digitalizáció és az audiovizuális eszközök elterjedésével nemcsak hazánkban, de világszinten is jelentősen csökkent az olvasás népszerűsége, tehát mindenképpen szükség van a nevelődésre mind a szövegek, mind az illusztrációk olvasását és értelmezését illetően. A MeseCentrumnál ezért dolgozunk, hiszen tudjuk, hogy a felnőttkori olvasáshoz a meséken keresztül vezet az út. Akiknek mesélnek otthon, azoknak a kétharmada maga is olvasóvá válik. Az is közismert, hogy minél rendszeresebben és korábban hallgatnak a kicsik felolvasást, annál inkább fejlődnek az értelmi képességeik: nemcsak a nyelvtanulás vagy a humán tárgyak, hanem a matematika szempontjából is. A rendszeres mesélés óriási lehetősége a családoknak és a pedagógusoknak is, hiszen ezen keresztül közösséget építhetnek, erősíthetik a kialakult kapcsolatokat, érzelmi kötődéseket, és sok szempontból fejleszteni tudják a gyerekek képességeit. Mivel a felnőtt lakosság fele egy könyvet sem olvas el évente, nem csoda, ha a gyermekeink szövegértése romlik. Az iskolának ezért roppant nagy a felelőssége. Például abban, hogy élményszerűen kínálja a verseket, meséket, regényeket, de amellett megtanítson a folyékony olvasásra, és ezzel a kettővel kialakítsa az olvasás szokását. Ezzel párhuzamosan megnőtt a kisgyermekkori foglalkozások jelentősége is. A Ringató vagy a Ringató mintájára kialakított Kerekítő foglalkozásaink ölbeli játékai megalapozzák az anyanyelvi készségeket abban a családban is, ahol ez nem tradíció.

Minden gyerek olvasó emberré válhat?

Az első írói tulajdonjogi per áldozata

A Heves megyei Szücsiben született, kisnemesi családban. A pesti piaristáknál tanulva kötött életre szóló barátságot az irodalomtörténész, kritikus Toldy Ferenccel. A pesti egyetemen filozófiát, majd jogot tanult, közben egy évig Pozsonyban a német nyelvet tanulmányozta. Első verseit a Kisfaludy Károly szerkesztette Aurora közölte, az Aurora körében került barátságba Vörösmartyval, aki később sógora is lett. 1828-tól a királyi tábla jegyzője volt, majd egy évvel később Pestre költözött és az irodalomnak szentelte minden idejét.

Már első kritikai írásai, az 1828-as Az epigramma theóriája, majd az 1830-as Figyelmeztetés pesti könyvtáros Wigand Ottó tudományi s mesterségi közönségi tárára, komoly vitákat váltottak ki, utóbbi az ún. conversations-lexikoni pör, a haladás és maradiság összeütközésének indikátora volt. Bajza a haladást képviselte, az irodalom demokratizmusát, az írói függetlenség, az irodalmi lelkiismeretesség elvét hirdette a társadalmi előjogok, a tekintélyelvűség ellenében.

Kisfaludy halála után 1837-ig ő szerkesztette az Aurórát, a tulajdonjog kérdésében azonban vitába keveredett Szemere Pállal, ez volt az első írói tulajdonjogi per Magyarországon. Az Aurorában jelent meg levélregénye Otilia címmel, s érzelmes-választékos almanachlíra stílusú költeményeit is itt adta közre. 1835-ben megjelent kötete a verseken túl műfordításait is tartalmazta.

A kert, ahol Petőfi megpihen

Körülbelül egy órával előbb érkezem, és rögtön a reformkorba. A Petőfi művelődési központ előterében pártás honleányok tesznek-vesznek: ez itt most a Pilvax kávéház. Az asztalokon álbajuszok (?!), tálcákon islerek Petőfi nevének betűit kiadó sorai, a falon fémhulladékból (csavarokból, fogókból, rugókból) virtuóz módon megalkotott Petőfi-portré, a sarokban írógépbe fűzve a Nemzeti dal kézirata, hátrébb mentés fiúk várakoznak, a színházteremben néptáncospróba folyik, és időnként egy huszárcsapat is átvonul a színen. Középen a nagy nyüzsgést irányító, de legalábbis moderálni igyekvő igazgató, Takács József áll, és csak egy kicsit ijed meg, amikor öt percet kérek tőle. 

A központot 2022-ben felújították, 2023-ban minősített közművelődési intézmény lettek, A helység kalapácsa-előadásuk és Széplaky Pál Petőfi-verseket piktogramokban elmesélő kiállítása nagy siker volt; idén, a magyar kultúra napja alkalmából pedig Csuja Imre járt náluk Petőfi-versekkel, sorolja. Szerették volna valami maradandóval is emlékezetessé tenni a bicentenáriumot, és mivel hallottak a kiskőrösi, nyitott könyvet formázó padokról, amelyekre ott is Petőfi-verseket írtak, NKA-pályázati lehetőséggel élve egy ilyen felállításáról és a ház kertjének Petőfiről való elnevezéséről döntöttek. Közösségi térnek és olvasósaroknak egyaránt szánják. Mivel szökőkútja révén romantikus hangulatú, szerelmes vers illett hozzá, így a padra írandó versként a Minek nevezzelek?-re esett a választás. Reményük szerint sok híres művész ül le majd ide, hogy családias esteken mondjon verseket a központ látogatóinak.

Kisétálok a kertbe, és körbejárom a nap főszereplőjét, a dizájnos és az egyre erősebb napsütés ellenére még deres padot, aztán az épület előtt a ma megkoszorúzandó, már nem az ifjú lánglelkűt, hanem a szabadságharc gondterhelt, a haza sorsáért joggal aggódó őrnagyát ábrázoló Petőfi-domborművel is farkasszemet nézek. 

Egy szó mint száz – Brezsnyev-csók, orrpuszi és könyökpacsi

Ha egy hölgy az étteremben a fejét megrázva a válla fölé vagy hátrafelé dobja a haját, és eközben ránk pillant, ne szaladjunk gyorsan a virágboltba egy rózsáért! Ne kérdezzük meg a tőle, hogy a mellette lévő hely szabad-e, mert lehet, a gesztus értelmezése félrevezetett. Ugyanis az illető nő, lehet, csak természetesen tette ezt, és nem kívánt felénk kihívó nonverbális jelzést küldeni. Természetesen a testbeszéd az esetek nagy százalékában informatív, de legyünk óvatosak, mert félre is vezethet!

A testbeszéd tanulmányozása terén Charles Darwin 1872-ben megjelent Érzelemkifejezés az embernél és az állatoknál című könyve tekinthető a legnagyobb hatású műnek. Ennek nyomán az arckifejezéssel (mimikával), a testbeszéddel (gesztussal) foglalkozó művek sora jelent meg. Ezek a jelzések tudat alatt is rávilágítanak az adott személy aktuális érzelmeire. Például az, aki fél, összefonja a karját a melle előtt, a karba tett kéz egyfajta bástyát hoz létre, védőkorlátként működik. Idegesség, bizonytalanság, nyugtalanság, negatív érzések vagy védekező magatartás esetén, egyet nem értés kifejezésekor felvett testhelyzet.

A test jelzéseiről és ezeknek jelentőségeiről a legtöbb embernek fogalma sincsen, ámbár egy beszélgetés folyamán az üzenetek jó része a testbeszéd segítségével jut el a másik félhez. Mindennek megértéséhez egyszerre kell hallgatnunk arra, hogy mit mond a beszélgetőtárs, és közben figyelni a körülményeket, mivel csak így lehetséges megállapítani a tényeket. Így például ha a pincér zárás előtt a tenyerét összedörzsölve megkérdezi, hogy óhajtunk-e valamit, akkor nagy valószínűséggel nem verbális módon közli, hogy borravalót vár. Ha ugyanő ezt kinn a hideg buszmegállóban teszi, nyilván fázik. Tehát a jelzéseket mindig a szituációban kell értelmezni.

Fogságban álmodta meg Pierre Boulle a Híd a Kwai folyón alapötletét

Avignonban született 1912. február 20-án. Jogász édesapja színház- és irodalomszerető ember volt, ifjúkorában színházi kritikákat írt különböző újságokba. A kis Pierre csendes, visszahúzódó gyerek volt, apjához hasonlóan szerette a könyveket és a sakkot is. Iskoláit szülővárosában végezte, majd Párizsban mérnöki tanulmányokat folytatott. Diplomájának megszerzése után, 1936-tól technikusként egy gumiültetvényen dolgozott Malajziában. A második világháború kitörése után jelentkezett az indokínai francia hadseregbe, Szingapúrban titkos ügynöknek és szabotőrnek képezték ki, ezután Kínában, Burmában és Indokínában segítette a francia ellenállást, mauritiusi születésű üzletembernek adva ki magát. 1943-ban japán fogságba esett és életfogytig tartó kényszermunkára ítélték – az embertelen körülmények között született meg benne a Híd a Kwai folyón című regényének alapötlete. 1944-ben sikerült megszöknie, hamarosan már a brit különleges erők kötelékében szolgált Kalkuttában.

A háború után egy ideig még a gumiiparban dolgozott, majd visszatért hazájába, ahol szolgálataiért több kitüntetést is kapott. Egy hirtelen döntéstől vezérelve úgy határozott, felhagy a mérnöki munkával és az irodalomnak szenteli magát. Párizsba költözött és írni kezdett; 1950 és 1992 között szinte minden évben publikált egy művet. Első regénye – egy háborús kémtörténet – William Conrad címmel jelent meg 1950-ben.

Boulle több mint harminc könyvet írt, ezek rendre sikert is arattak, többet közülük meg is filmesítettek. Művei nagy része Délkelet-Ázsiában szerzett tapasztalataira épül, és sikeresen vegyíti a kalandot a lélekelemzéssel. Történetei politikai, filozófiai háttérbe ágyazva vizsgálják az emberi magatartás, a kötelességteljesítés helyes és helytelen értelmezésének problémáját.

Önvádló képes monológok

A rokonaink, barátaink, üzletfeleink jóindulatának megnyerése céljából gyakran hangoztatott elnézéskérések annyira mindennapos, zsigerileg belénk égetett beszédformulák, hogy észre sem vesszük, mennyi görcs, félelem és komplexus áll a hátterükben. Ehhez még hozzájárulhat a zsidó-keresztény eredetű bűntudat, a kisebbrendűségi komplexus vagy a kelet-európai tekintélyelvű társadalom szabályrendszere.

Balássy Fanni mintha mindezt egyszerre átélve fakadt volna ki, hogy egy szuszra írja meg nemzedékének élményét, a „bocs, hogy élek” energiát, időt, tehetséget felemésztő gátlásainak leltárát. A húsz tárcanovellányi groteszk monológ ellentmondásait hangsúlyozzák Korbuly Ági fekete és piros tintával festett lendületes illusztrációi, melyek a címlap felirata szerint is egyenrangú alkotóelemei az általuk albummá varázsolt kötetnek. A feltűnő vörös színű borítón zsebre dugott kézzel és elszánt tekintettel áthaladó lány dacosságát a könyvgerincen túli hátsó oldal árnyalja, hiszen mintha a függőleges rácsok mögül szabadult alak mind bátrabb és elkeseredettebb mondatait olvasnánk a könyvben.

A különálló írásokban megszólaló szubjektumok egyszerre érzik a külső elvárásokat, és vallanak arról, miként törik meg gyenge ellenállásuk, miközben amiatt is rossz a lelkiismeretük, hogy nem küzdenek az igazukért: „Nem szeretnék. Tényleg nem. Jó, oké”. Többször fordul elő az önvád, mint a kellemetlenségeket okozó figyelmetlen, közönyös vagy rosszindulatú másik hibáztatása: „talán nem jó helyen volt a hangsúly, talán nem ejtettem érthetően a szavakat”; „baleknak érzem magamat, kihasználható pancsernak”. Jellemző a lemaradottság és az egyediség hiányának gyötrő érzése: „bocsánat, de lemaradtam valamiről?”; „ennyi idősen Mozart már…”; „miért olyan botrányos szitokszó a középszer?”. A szerző és az illusztrátor korából és neméből eredően jellegzetesen felnőttkorba lépő lányok hangján képzeljük el a szóbeliség hatását keltő, egy levegőre elhadart, sodró szövegeket.

Hozsánna és a vének

Sokkal inkább a festményekről ismert Zsuzsannáé, akinek esze ágában sincs rejtegetni bájait (esetleg szelíden hárít, arcán a felháborodás vagy a szégyen legkisebb jele nélkül). A „hozsannázás” a különböző irodalmi-mitológiai maszkokban megjelenő, provokatív szépségű nő felé irányul, a versalany is ennek megfelelő szerepeket vesz fel: Beatrice – Vergilius (nem tévedés!), Seherezádé – Harun ar Rasid, Zsuzsánna – vének: ezek mind a kontaktus különböző szögből való nézeteinek párhuzamai.

Klasszikus hagyományt folytat a kötetkompozíció is.  A három indító költeményben megjelenő három „főhős” az Ő (vers), a TE (múzsa) és az ÉN viszonyrendszerét leginkább a több formában megjelenő „szeret kezem, ha ír” gondolata és szójátéka teszi nyilvánvalóvá: a meghatározó szerelmi élmény – érzéki szinten is – a „neki írás”.

A kötetet vissza-visszatérő motívumok hálózzák be: legmarkánsabban a dantei pokoljárás. Itt a múzsa Beatrice-arcát fordítja az olvasó felé: a szerelem a pokolból kivezető út.  A Virágfakadás alanya „pokol-szemlélő lusta tag / kit elkísérsz választott útján”. A dantei élmény többrétegű: a kötet alcíme egy rajongó utasembert jelöl, a második mottó a Commediából vett szó szerinti idézet. Az Utazás a mélybe – a költő perspektívájából – éppenhogy szárnyalás a magasba. A kötet egészében a fent és lent ősképe mellett megjelenik a „közép” is (akár a misztériumdrámákban): a földi létben való horizontális utazást a Fellini-szál (Társas út) vagy a Kerékpáron képviseli. Nem véletlen, hogy három egymás mellett lévő vers a Társas út, az Utazás a mélybe és a Szárnyalás.

Rendhagyó Petri György-kiállítás nyílik a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Petri György (1942–2000) író, költő és esszéista pályafutása során kritikusan figyelte meg a társadalmat, és írásain keresztül próbálta megérteni annak változásait.

Petritől mindig is távol állt az intézményesülés; a szabályokat, a kötelezettségeket megkérdőjelezte, és inkább sajátos meglátásait követte. Ezért a kurátorok úgy vélték, életművét és az általa képviselt kívülálló életérzést nem tehetik az intézmény falai közé, egy hagyományos kiállítótérbe. Egy olyan helyiségre lesz szükségük, amely nem szokványos módon adja vissza küldetésük lényegét, ezért megalkották a Petri-teret.

A Petri-tér a múzeum kertjéből nyíló egykori Károlyi Étteremben, ma raktárban lesz megtekinthető. A bezárt étterem, a szakács nélkül maradt konyha szimbolikusan vonatkozik Petrire, ugyanakkor a verseiben szereplő tárgyak megmutatkoznak a maguk anyagi raktárvalóságukban is „vastag por alatt, / [.] hallgat / egy szétszerelt világ”.

Polcz Alaine regényéről és olasz fordítójáról volt szó az idei első Juhász Anna Irodalmi Szalonon

Az esten Polcz Alaine 1990-ben kiadott, Asszony a fronton című megrendítő önéletrajzi regénye állt a fókuszban. Dr. Szörényi László irodalomtörténész a beszélgetésben, míg Tompos Kátya színművész a Seres Tamás rendezte, azonos című előadás kivonatán keresztül lépett közelebb az erőszakról való hallgatás tabuját megtörő, őszinte műhöz.

A 2010-ben alapított Irodalmi Szalon kulcsa a személyesség és a saját utak megtalálása az olvasmányokon keresztül, ezért a házigazda, Juhász Anna irodalmár fontosnak tartotta, hogy kitérjenek a kötet olasz fordítására és napokban elhunyt fordítójára, Pálmai Nórára, a Római Magyar Akadémia legendás kulturális munkatársára. Pálmai Nóra a szöveghez, majd idővel a szerzőhöz, Polcz Alaine-hez is közel került. Olaszországban doktori fokozatát a személyes traumák szövegtani, analitikus feldolgozása témájában szerezte meg. Munkásságát és emlékét kollégája, Komlóssy Gyöngyi, a Római Magyar Akadémia volt titkára idézte meg az esten. A szöveget alább közöljük.

Pálmai Nóra emlékére

A gyarmatok történeteit is megírta a 20. század egyik legsikeresebb színpadi szerzője

A sokoldalú W. S. Maugham, akinek fél évszázadnál is hosszabb alkotói pályája még a 19. század végén, a nagyvárosi naturalista nyomorirodalom jegyében indult (Liza of Lambeth [Liza, Lambethből], 1897), évtizedről évtizedre létrehozott jelentős műveket: nemcsak a századelő emlékezetes nevelődési regénye, az Örök szolgaság (Of Human Bondage, 1915) fűződik a nevéhez, de a két háború közötti időszak irodalmi-művészeti, illetve színházi életének atmoszferikus ábrázolása is (Sör és perec [Cakes and Ale], 1930); Színház [Theatre], 1937), nem beszélve a Gaugain élettörténetét modellként használó Az ördög sarkantyújáról (The Moon and Sixpence, 1919).

Húsz regény és többkötetnyi útirajz mellett harminc darabot írt, és a 20. század egyik legsikeresebb színpadi szerzője lett (a színműveiből, regényeiből és novelláiból készült filmadaptációknak is betudhatóan az 1930-as években az egész világon nem volt író, aki nála jobban keresett volna). A magyarul Ashenden, a hírszerző címmel megjelent kötet novelláinak köszönhetően John Le Carré és mások joggal látták benne a valódi kémirodalom megalapítóját – talán mert Maugham az első világháború idején valóban dolgozott is a brit hírszerzés kötelékében –, ahogy Hitchcock A titkos ügynökét is ezek a szövegek inspirálták.

Mai perspektívából talán mégis novellistaként tűnik a legizgalmasabbnak, a többkötetnyi termésből is főként a csendes-óceáni szigeteken és a Távol-Keleten, részben gyarmati-birodalmi környezetben játszódó elbeszélések: ezek rajzolják ki azt a képzeleti régiót, amelyet „Maugham-országként” tart számon az irodalmi emlékezet. Már író-nemzedéktársai is ezeket a műveit tartották a legnagyobbra, köztük Evelyn Waugh, Graham Greene, Isherwood és még az egyébként birodalomellenes Orwell is.

Lator László elvesztett édenkertje

„Kiskorom talán legfontosabb, némi túlzással akár azt is mondhatnám, világszemléletemet meghatározó színtere egy óriási kert volt. Több versem is ebben az akkor titokzatosnak, sokféle jelentéssel zsúfoltnak érzett kisvilágban gyökerezik, három a címével is közvetlenül kötődik a kerthez. Azt hiszem, ott nyűgözött le először a szemem előtt, karnyújtásnyira zajló szakadatlan, de vele mégis egynemű létezés.” „A kert egyszerre kínálta a vad természet erejét és a jól gondozott kert szelídségét. Nekem ez az állandóan pusztuló és teremtődő anyagi világ az alapélményem” – írta Lator László, és a korábban vele együtt előkészített, 1920 és 1944 között készült családi fényképekből összeállított, de végül csak most, posztumusz, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia által kiadott, a közelmúltban az MTA könyvtárában bemutatott album közege és részben témája is az egykori, gyermekkori kert – a Gálffi László által az esten felolvasott emlékezés- és versrészletek jól illusztrálták ezt.

Sásvár, 1931. május, Lator István felvétele. „Ez megint a baromudvar, hátul a gépszín és a magtár, itt focizunk a gyerekekkel. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy ezek parasztgyerekek, és mindegyik kalapban, sapkában, mindegyik mezítláb van. A bátyámon, szemközt a labda mögött, ing, zokni, cipő, balra hátul félrehúzódva talán Ivánkovics Mari látszik.”

A könyvbemutató légköre, hangulata kivételesen lelkes, családias volt, és meghatóan a terembe idézte a költő emlékét. Sokak – barátok, tisztelők – adománya, előfizetése tette lehetővé a létrejöttét, és Lator nagyon szerette volna még kézbe venni. Több mint fényképalbum, nem csak díszes függelék az életműhöz; visszaemlékezései, A megmaradt világ párdarabjának is tekinthető, a jegyzetei tőle származnak, mondta el az est házigazdája, Ferencz Győző. Kemény Aranka, a kötet szerkesztője hálával emlékezett a költővel folytatott közös munkára, aki a régi, nagyrészt édesapja, valamint bátyja és Lator által készített képeket kezdetben magántermészetűnek és intimnek, poétikája szempontjából mellékesnek tartotta, de aztán partnerré vált abban, hogy az irodalmi képeskönyvek hagyományába jól illeszkedő, például Weöres Sándorról és Németh Lászlóról megjelent kötetekhez hasonló kötet megjelenhessen: az öt megmaradt családi albumból válogatva egy hatodik születhessen a köz számára. Interjút is adott e célból, és magyarázó kommentárokat is fűzött a képekhez. Nagyrészt ezekből, A megmaradt világ részleteiből és a témához kapcsolódó verseiből állt össze a könyv szövege. A családi albumok 361 képéből százhetvenet válogattak bele.

Pannonhalma legféltettebb kincsei

Pannonhalma és a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár a magyar kultúra „zarándokútjának” első stációja, ezeréves kereszténységünk bölcsője, ahol bármikor érdemes elidőzni. Kevesen vannak jelenleg, akik jobban ismerik a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár rendkívüli gyűjteményét, mint a könyvtárat több évtizede vezető igazgató, Ásványi Ilona. Enciklopédikus szakmai tudása nemcsak az itt őrzött és az ide folyamatosan bekerülő könyvekről, de a bencés rend történetéről is beszélgetésünk kimeríthetetlen forrása volt. Látogatásunk alkalmával Biriszló Lőrinc bencés szerzetessel közösen avattak be a könyvtár történetébe, együtt mutatták meg Pannonhalma legféltettebb kincseit.

Prédikáljatok és tanítsatok!

A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár története két jól elkülöníthető korszak mentén íródott, és talán éppen napjainkban nyit új fejezetet az utókor számára: a rend feloszlatásáig tartó évszázadok és az 1802-ben, a bencés rend visszaállításával kezdődő korszak hagyatéka él tovább a mai könyvtár állományában. A korai időkben összegyűjtött állomány 4232 kötetéből azonban csak 757 kötetet kapott vissza a rend. „Legkorábbi forrásunk a pannonhalmi könyvgyűjteményről egy Szent László kori, 1090 körül keletkezett összeírólevélen fennmaradt könyvjegyzék, az első magyar könyvkatalógus, amely 80 kötetet sorol fel. A könyvjegyzék a teológiai »szakirodalom« mellett profán »szakirodalmi« műveket is tartalmaz. Jól olvasható a jegyzéken Donatus, a középkorban használt grammatikák egyik jeles összefoglalója, Lucanus, a filozófus és Cato, a történetíró neve. Vagyis a korszakban fontos tudományágak – retorika, filozófia, grammatika – »szakirodalmával« bírt a könyvtár. Ez egyrészt a bencések nyitottságára vall, illetve azt jelzi, hogy a pannonhalmi kolostorban működött az első iskola Magyarországon” – avat be Ásványi Ilona a könyvtár korai történetébe, majd egy, a magyarországi könyvtermés sorsát meghatározó fordulópontra hívja fel a figyelmet: „A középkori magyarországi könyvtermés (kb. 50.000 kötet) 98–99%-a 1526-ban, Mohács után elpusztult, így a pannonhalmi könyvtáré is. A következő századokban, Pannonhalma és a rend újjáéledése után a következő témájú könyveket gyűjtötték: hittudományi, aszketikai, a misztika témakörébe tartozó, valamit az egyházatyák által írt műveket, emellett pedig történeti, filozófiai, retorikai munkákat, grammatikákat.”

Fél Európát bejárta a Ludas Matyi alapító-főszerkesztője, de előtte még lefordította a Csárdáskirálynőt

Greiner Andor néven született a Somogy megyei Újnéppusztán (ma Rinyaújnép), apja szatócs, majd kishivatalnok volt. Gyermekkorát Szilágysomlyón és Sátoraljaújhelyen töltötte, majd családjával Budapestre költözött, iskoláit is itt végezte. 1901-től a budapesti egyetem bölcsészkarán tanult, együtt látogatta Babitscsal, Kosztolányival és Juhász Gyulával Négyesy László híres szemináriumait. Irodalmi pályája is ekkor indult: miután kiválóan beszélt németül, angolul, olaszul és franciául, emellett megtanulta a provanszál és az ófrancia nyelvet is, először műfordításokkal jelentkezett. 1903-ban a Kisfaludy Társaság pályázatára lefordította Frédéric Mistral Mirèio című eposzát, majd a Roland-éneket – ekkortól kezdte használni a Gábor Andor nevet.

Tanulmányait 1904-ben félbehagyta és újságírónak állt, többek között A Hét, a Pesti Napló, a Jövendő, a Magyar Nemzet és az Új Idők közölte írásait. Publicisztikája a polgári radikalizmus és a korai szocializmus eszméiből táplálkozott, mesterének Voltaire-t tartotta, a racionalizmus talajáról támadta a Ferenc József-i kor ostobaságait.

Népies hangvételű verseiben a városi nincstelenek sorsával, társadalmi kérdésekkel foglalkozott. 1907-től, Nagy Endre Bonbonnière kabaréjának megalakulásától sorra írta kabarétréfáit, vidám jeleneteit, humoreszkjeit, sanzonjait (Szirmai Albert zenéjével). Jelenetei rendszeresen szerepeltek más kabarészínpadokon is. Az 1910-es évekre országosan is elismert szerző lett, sorra jelentek meg prózai és verseskötetei (Buta a feleségem és egyéb bolondságok; Pesti sirámok. Könyv a beteg városról; Tarka rímek; Mit ültök a kávéházban?).

A Madách-univerzum nyomozói

Madách Imre 1823 januárjában született, a hivatalossá nem tett emlékév eseményei mégis késő ősz-tél eleje tájára sűrűsödtek. Közülük a társművészetek és -tudományok felé a legtöbbet annak a konferenciának az előadói kacsintottak ki, amelyet a lehető legautentikusabb helyszínen rendeztek. Alsósztregován, ezen a légvonalban mindenhez közel eső, érzetre mégis a világ zajától és nyüzsgésétől is távoli nógrádi faluban, mi több, az emlékházzá alakított kúriában, ahol Madách született, és élete jó részét töltötte.

A múzeumot ebben a cikkünkben mutattuk be.

Az ide sereglett – de az ide zarándokolt jelző is teljes létjogosultsággal használható – kutatók előadásaiból egy sok tekintetben még mindig feltáratlan, izgalmas rejtélyekkel teli élet és életmű bontakozott ki, amelynek megfejtéséhez a hálózatkutatás adhat komoly fogódzót.

Ki a (nyelvi) kultúrember?

Kicsit mindannyian olyanok vagyunk, mint a fegyelmezett és jólnevelt gyerekek. Nem mindig és nem minden esetben, de azért sokszor rohangálnánk az asztal körül, hangosan felnevetnénk a legrosszabb vicceken, duzzogva kivonulnánk egy-egy nem tetsző csattanót vagy véleményt hallva – mégsem tesszük. A belső gyermekünk ösztönösen kiált, üvölt, tombol, amikor örül vagy sír, kívülről mégis csak egy halvány mosoly vagy egy elégedetlen tekintet látszik meg rajtunk. Szavakkal sem feltétlenül esünk egymásnak, inkább hosszas magyarázatokat fűzünk mások véleményéhez arról, hogy nem érint minket jól az álláspontja, felsoroljuk a javaslata előnyeit, hátrányait, esetleg elmondjuk, mi hogyan gondolkodtunk – bár talán ennek az ellenkezőjét is gyakran tesszük. Alapvetően azért mégis csak empatikusak vagyunk, mert mi sem szeretnénk, ha velünk durván bánnának, faragatlanul leszólnák az ötleteinket és a földbe tipornának minket. Tesszük mindezt azért, mert ilyenek vagyunk: kultúremberek.

A kulturált szavunk jelentése ’művelt’ vagy ’kifinomodott’, a kultúrember pedig a ’viselkedésében kulturált, szellemiekben igényes’ személy. A kultúrember nem illetlen, nem faragatlan, törekszik a legjobbra, és mindez a nyelvhasználatában is tükröződik. A nyelvhasználat ugyanis – legyen az szóbeli vagy írásbeli – szintén viselkedés. Úgy is mondják: kommunikáció, ami alatt a beszélőnek a beszélgetőtársra irányuló, hozzá lehetőség szerint igazodó jelzéseit (nyelvhasználatát) értjük. A cél ugyanis az, hogy megértsük, és ne félreértsük egymást.

Ezt a szándékot a pszichológia is alátámasztja. A lélek tudománya is azt szorgalmazza, hogy a félreértsek elkerüléséért a nyílt, őszinte és asszertív kommunikációt részesítsük előnyben. Vagyis: ahogyan nem mindegy, hogyan viselkedünk otthon vagy az utcán, mások előtt, az sem mindegy, milyen nyelvi formákat használunk egy-egy üzenet megfogalmazásakor. „Ha két ember ugyanahhoz a kultúrához tartozik, az tulajdonképpen azt jelenti, hogy nagyjából ugyanúgy értelmezik a világot; illetve önmagukat, a világgal kapcsolatos gondolataikat és érzéseiket úgy tudják kifejezni, hogy az a másik számára érthető legyen” – fogalmazza meg Em Griffin kommunikációkutató. A kultúra ugyanis egyfajta jelentésalkotás: megegyezünk abban, hogy ez vagy az a nyelvi forma, ez vagy az a gesztus mit jelent nekünk. És természetesen az is a kultúra része, hogy elismerjük, ha más kultúrák képviselői máshogyan gondolkodnak. De térjünk vissza a kultúrember nyelvhasználatához!

Moszkvai puccsról és önismeretről olvastunk a legtöbbet tavaly

2023 legtöbbet eladott kötete a volt műsorvezető, jelenleg üzletember és író Frei Tamás Puccs Moszkvában című regénye lett. Bár a regény csak év végén, november elején jelent meg, így is megszerezte az első pozíciót. A második kegnépszerűbb alkotás Bödőcs Tibor Prímszámok hóesésben című könyve, a harmadik Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című önismereti írása lett. 

Tavaly is a fikciós műfaj címeit keresték a legtöbben.. A sikerlistán húsz ilyen könyv található, így ezek adják az összesítés 40%-át. A szép- és szórakoztató irodalmi alkotásokat az önismereti írások követik (22%), a gyerek- és ifjúsági regények (10%), az életrajzok (8%), valamint gyerekneveléssel (6%) foglalkozó írások a Bookline összesítésében. 

A gyerekek kedvence idén a 27. helyet megszerző Holly Jackson Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz című rendhagyó ifjúsági regénye lett, az életrajzok esetében a nemrég elhunyt Matthew Perry Jóbarátok, szerelmek és a Rettenet című írása, a gyereknevelésről szóló kötetek között pedig Joanna Faber és Julie King Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című kötetét keresték a legtöbben. Előbbi a 7., utóbbi pedig 29. helyen szerepel. 

Szőcs Árpádjai és a nemzet jövőképe

„Minden út visszafelé vezet előre” – idézi Kátai Mihály szavait barátja, Tolcsvay Béla Kossuth-díjas zenész. És valóban, amikor a modern fizikai időfogalmat vizsgáljuk, elkerülhetetlen az a megfigyelés, mely szerint a múlt kihat a jelenre, az pedig befolyásolja a jövő történéseit. Tehát mondhatjuk egyszerűen: a jövőnk a múltban alapozódik meg. Kátai Mihály gondolata pedig azt a történelmi valóságot is összefoglalja, mely a jövővízióink értelmezéseire is kíváncsi: mire számíthatunk az elkövetkező években?

Ez a kérdés valószínűleg örök érvényű, ám a válasz a világ rohamos fejlődése ellenére sem lesz soha garantált és egyértelmű. Talán a legfontosabb e témát bolygatva, hogy melyik az a felület, amelyik mindhárom idősíkot egybemosva tudja felmutatni mindazt, amire az ember tudásvágya szomjazik? Az időben keressük önmagunkat. Az irodalom egyik feladata és küldetése – évszázadok óta – az idő meghatározásában rejlik. Az időbeliség mindig is fő témája volt a szépirodalmi műveinknek: a szövegek által megismerhetjük a régmúltat, megérthetjük a jelenünkben zajló eseményeket, illetve beleláthatunk az elképzelt jövőbe.

Mára már megszámlálhatatlan könyv foglalja össze a jól ismert történelmi korszakok egyes pillanatait, kortárs irodalmunk pedig egyre több időt szentel annak, hogy meglássa a jövőt. Ám vannak olyan írások is, amelyek arra keresik a választ, mi történne akkor, ha a múlt összevegyülne a jelen történéseivel. Valahol mindegyik szépirodalmi mű az idő megfoghatóságában bízik, közben – akaratlanul is – az emberi létezés válik az írás valódi origójává.

Világirodalmi disztópiák nyugaton, keleten, északon és délen

Top 10 világirodalmi disztópia

Tíz hátborzongató disztópia a világirodalomból Orwelltől J. G. Ballardig – Bajtai András tíz híres és kevéssé ismert disztópikus regényt mutat be, amelyek mind könyörtelenül szembesítenek bennünket társadalmunk különféle buktatóival.

Angolszász női disztópiák