Best WordPress Hosting
 

Ahol az izzadással a lelki méreganyagok is távoznak

Már-már közhely, hogy bár rettentően vágyunk a közösségi élményekre, az emberi interakciókra, az őszinte kommunikációra, mégis mind távolabbra sodródunk embertársainktól. Egyre több az egyszemélyes háztartás – hazánkban már minden harmadik ember egyedül él –, baráti kapcsolataink észrevétlenül elkopnak, korábban összejáró társaságaink lassan felbomlanak, hiába a végtelen mennyiségű online platform, amelyek elvileg pont a kapcsolódásunkat segítenék elő.

Valahol egy vadregényes, észtországi erdőben van viszont egy fából készült szaunakunyhó, ahol a nők időről időre összegyűlnek, hogy a forró, füstös levegőben kiizzadják magukból nemcsak a testi, de a lelki méreganyagokat is. A Smoke Sauna Sisterhood című észt dokumentumfilm az ő beszélgetéseikbe enged betekintés. És bár az északi népekről megvan az a jól bejáratott sztereotípiánk, hogy tartózkodóak és távolságtartóak, ebben a szaunában a különböző életkorú nők olyan szabadon osztják meg egymással női létük legintimebb, legérzékenyebb területeit is, ami Magyarországról nézve elképzelhetetlennek tűnik.

Az észt füstszaunáknak nyolcszáz éves múltja van – régebben még a szüléseket is ezekben vezették le, gyógyítottak is bennük –, nem véletlenül kerültek fel az UNESCO kiemelt kulturális örökségeket rögzítő listájára. Ma nagyjából négyszáz ilyen szauna van az országban, amelyekben egész családok, szomszédok, barátok járnak össze, hogy közösen izzadjanak, szocializálódjanak. De más, praktikus dolgogra is használják őket: időnként a meztelen testek és a megtisztulási rituálék helyét a füstölni való sonkák, húsok foglalják el.

Le nem élt életeink

Kedves mantrám, hogy valójában mindenki vallásos. Ha ugyanis mindenestül kizárjuk annak a lehetőségét, hogy transzcendens hatalmak kezében vagyunk, ami marad, abszurd és félelmetes. Nem létezik olyan ember, aki ne hinne abban, hogy valamiért-valamire született, hogy személyesen rá szabott feladatai vannak, hogy az élete valahonnét valahová tart. Teljesen elfogadhatatlan képzet, hogy minden esetleges, hogy a szüleink találkozása a vak véletlen műve volt, és hogy nem valamiféle védettségben, felsőbb jóváhagyással járjuk az utunkat, hogy az ittlétünknek nincs célja és értelme.

Hogy erre semmilyen bizonyíték nincsen? Éppen ez a lényeg. Ezt ugyanis bizonyíték nélkül is mindenki tudja, sejti, megéli, hiszi, és nem kell újra meg újra megbizonyosodnia róla. A bizalmunk is nagyon árulkodó. Indokolatlan és megindokolhatatlan bizalommal élünk, fordulunk egymáshoz, fogadunk minden eseményt, mintha az életünk film lenne, és a forgatókönyv legalább Oscar-díjas. Látatlanban elhisszük, hogy akikkel találkozunk, kedvelnek (vagy legalább nem utálnak) bennünket, hogy közünk van egymáshoz. Még egy villamosutat sem tudunk anélkül értelmezni, hogy akikkel ott együtt vagyunk, nem a sorsunkhoz tartoznak, és az utazóközönség tagjai nem mind valamilyen ott és akkor készülő, jelentéssel teli előadás szereplői. Sok-sok illúzió, mégis a mindennapjaink alkatrészei. Ha jobban belegondolunk, az optimizmus is teljesen tarthatatlan, és mégis a legemberibb hiedelem. Nem lehet akarni, erőltetni, megtervezni: egyszerűen az üzemanyagunk.

Az Előző életek szerelmespárjának (ez talán már így az elején is kockázat nélkül kimondható róluk) engesztelhetetlen romantikusokként kezdettől drukkolunk, és ezzel ideális nézők módjára sétálunk bele az alkotók által gondosan előkészített csapdába. Akarjuk, hogy ők egymáshoz tartozzanak, egymásnak születtetek legyenek, és biztosak vagyunk benne, hogy ha sok nehézség árán is, de előbb-utóbb utat találnak majd egymáshoz. Minél leküzdhetetlenebbnek tűnő akadályok tornyosulnak ez elé, annál inkább.

Sztárt csinálunk bárkiből öt perc alatt

Ön és a lámpaláz? Ez magyarázatra szorul.

Arra gondoltam, hogy tőlem, akiről talán mondható, hogy elég jól improvizálok, meglepő lesz ez, hogy lámpalázas lennék, tehát szerintem mindenképp figyelemfelkeltő a cím. De valójában nem az előadó izgalmi állapotáról van itt szó, hanem a mai világ lámpalázáról, amiről a címadó dal szól. Ez egy kicsit lázadó, rockos, rövid sorokkal operáló közérzeti szám. De ezen a lemezen is, akárcsak az első három korongon, váltogatják egymást a szellemes, humoros szerzemények (amit sokan várnak is tőlem), a romantikus számok, a bluesok, a jazzes beütésű és a rockos dalok. Szóval elég széles műfaji spektrumot ölel fel ez a válogatás is.

Milyen történések, érzések inspirálták az új dalokat?

Felnőttként édinyelven gügyögni menő?

Létezik egyáltalán jó vagy rossz nyelvi forma? Miért fontosak a normák és az igazodási pontok? Milyen nyelvi eszközökkel próbál hatni ránk a média? Mit eredményezhet a túlzott idegenszó-használat? Netán pont az ellenkezője, a purizmus?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ az Élő magyaróra című sorozatunk első epizódja.

Készítette: Terdikné Takács Szilvia, Pölcz Ádám, Erdei Bálint, Milo Gábor, Újvári Gyula, Kojnok Dávid, Sófalvi Csaba

Bejáratot találni az olvasáshoz

Húsz éve foglalkozol kortárs gyerekirodalommal és olvasás-népszerűsítéssel, így igazán rálátsz a témára: mennyire égető a gond a gyerekek olvasása vagy inkább nem olvasása terén? 

Régóta tudjuk, hogy a digitalizáció és az audiovizuális eszközök elterjedésével nemcsak hazánkban, de világszinten is jelentősen csökkent az olvasás népszerűsége, tehát mindenképpen szükség van a nevelődésre mind a szövegek, mind az illusztrációk olvasását és értelmezését illetően. A MeseCentrumnál ezért dolgozunk, hiszen tudjuk, hogy a felnőttkori olvasáshoz a meséken keresztül vezet az út. Akiknek mesélnek otthon, azoknak a kétharmada maga is olvasóvá válik. Az is közismert, hogy minél rendszeresebben és korábban hallgatnak a kicsik felolvasást, annál inkább fejlődnek az értelmi képességeik: nemcsak a nyelvtanulás vagy a humán tárgyak, hanem a matematika szempontjából is. A rendszeres mesélés óriási lehetősége a családoknak és a pedagógusoknak is, hiszen ezen keresztül közösséget építhetnek, erősíthetik a kialakult kapcsolatokat, érzelmi kötődéseket, és sok szempontból fejleszteni tudják a gyerekek képességeit. Mivel a felnőtt lakosság fele egy könyvet sem olvas el évente, nem csoda, ha a gyermekeink szövegértése romlik. Az iskolának ezért roppant nagy a felelőssége. Például abban, hogy élményszerűen kínálja a verseket, meséket, regényeket, de amellett megtanítson a folyékony olvasásra, és ezzel a kettővel kialakítsa az olvasás szokását. Ezzel párhuzamosan megnőtt a kisgyermekkori foglalkozások jelentősége is. A Ringató vagy a Ringató mintájára kialakított Kerekítő foglalkozásaink ölbeli játékai megalapozzák az anyanyelvi készségeket abban a családban is, ahol ez nem tradíció.

Minden gyerek olvasó emberré válhat?

Az első írói tulajdonjogi per áldozata

A Heves megyei Szücsiben született, kisnemesi családban. A pesti piaristáknál tanulva kötött életre szóló barátságot az irodalomtörténész, kritikus Toldy Ferenccel. A pesti egyetemen filozófiát, majd jogot tanult, közben egy évig Pozsonyban a német nyelvet tanulmányozta. Első verseit a Kisfaludy Károly szerkesztette Aurora közölte, az Aurora körében került barátságba Vörösmartyval, aki később sógora is lett. 1828-tól a királyi tábla jegyzője volt, majd egy évvel később Pestre költözött és az irodalomnak szentelte minden idejét.

Már első kritikai írásai, az 1828-as Az epigramma theóriája, majd az 1830-as Figyelmeztetés pesti könyvtáros Wigand Ottó tudományi s mesterségi közönségi tárára, komoly vitákat váltottak ki, utóbbi az ún. conversations-lexikoni pör, a haladás és maradiság összeütközésének indikátora volt. Bajza a haladást képviselte, az irodalom demokratizmusát, az írói függetlenség, az irodalmi lelkiismeretesség elvét hirdette a társadalmi előjogok, a tekintélyelvűség ellenében.

Kisfaludy halála után 1837-ig ő szerkesztette az Aurórát, a tulajdonjog kérdésében azonban vitába keveredett Szemere Pállal, ez volt az első írói tulajdonjogi per Magyarországon. Az Aurorában jelent meg levélregénye Otilia címmel, s érzelmes-választékos almanachlíra stílusú költeményeit is itt adta közre. 1835-ben megjelent kötete a verseken túl műfordításait is tartalmazta.

Egyszerre csak egy film, de az minőségi legyen

Szmuel (Schmuel) Gelbfisz néven, egy szegény varsói zsidó gyermekeként született 1879. augusztus 17-én. Apja halála után, tizenhat évesen gyalog indult szerencsét próbálni, és Angliában két év alatt munkával, koldulással, olykor lopással sikerült annyi pénzt összekuporgatnia, hogy áthajózhasson Amerikába. Az Újvilágban új életét Samuel Goldfish néven, kesztyűgyári takarítóként kezdte, de hamar a vállalat legsikeresebb ügynökévé, majd tulajdonosává küzdötte fel magát.

Üzletemberként nagy lehetőséget látott a még gyerekcipőben járó filmgyártásban. 1913-ban sógora, Jesse L. Lasky és Cecil B. DeMille társaságában közös filmvállalatot alapított, ebből nőtt ki a Paramount stúdió. Első filmjük, az 1914-ben forgatott Az asszonyember volt az egyik első egészestés hollywoodi film. Házasságának felbomlása után sógorával is szakított, és a Broadwayn producerként ténykedő Selwyn testvérekkel létrehozta a Goldwyn Pictures vállalatot. A cég elnevezése az alapítók nevének összeolvasztásából született, és annyira megtetszett neki, hogy 1918-ban hivatalosan is felvette.

Az újdonsült Sam Goldwynnek egyre nagyobb gondot okozott a gyorsan terjeszkedő stúdió irányítása, a befektetők és a partnerek szövevényes hálójából végül úgy menekült ki, hogy szövetséget kötött a Metro stúdióval és Louis B. Mayer produkciós társaságával. Így jött létre 1924-ben a Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) stúdió, amelynek vezetésében egy percig sem vett részt, de a Goldwyn cégjelzést meghagyta társai számára.

Az ember nem azért csinál filmet, hogy sikere legyen, hanem mert valamit el akar mondani

1921. szeptember 27-én született Vácott, ahová családja az I. világháború viharai elől Erdélyből menekült. Középiskolai tanulmányait a székesfehérvári cisztercita gimnáziumban végezte, majd Pécsett és Kolozsváron folytatott jogi tanulmányokat, 1944-ben szerzett diplomát. 1945 tavaszán szovjet hadifogságba került, ahonnan rövid idő múlva betegsége miatt hazaengedték. 1946 őszén már Budapesten volt, s felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára.

Diplomáját 1950-ben szerezte meg, ezután a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyárba került, ahol nyolc évig híradó- és dokumentumfilmeket rendezett. Első önálló játékfilmjét (A harangok Rómába mentek) 1958-ban készítette el, ekkoriban ismerkedett meg Hernádi Gyula íróval, akivel barátok és alkotótársak lettek.

Első igazán jelentős játékfilmje az Oldás és kötés volt, az Így jöttem pedig már az összes jancsói stílusjegyet magán viselte: a szokatlanul hosszú beállításokat, a nagy tért befogó, horizontális kameramozgást, a képek erős vizuális hatással bíró megkomponáltságát. Az 1965-ös Szegénylegények kirobbanó nemzetközi sikert is aratott, ettől kezdve emlegették a legnagyobb rendezőkkel egy sorban. E filmjével indította az egész életművén végigvonuló gondolatiságot: az egyén és a hatalom, a hatalom és a közösség viszonya, a szabadság és a zsarnokság között feszülő ellentét filmes ábrázolását. Idősebb fia, Jancsó Miklós Nyika így emlékezik vissza erre az időszakra: „Ez a generáció nagyon komolyan vette a kultúrát. Mindenkit ismertek a saját generációjukból, de az idősebből is. Állandó jövés-menés volt nálunk, vacsorák, bulik. Az egy jó élet volt.”

A kert, ahol Petőfi megpihen

Körülbelül egy órával előbb érkezem, és rögtön a reformkorba. A Petőfi művelődési központ előterében pártás honleányok tesznek-vesznek: ez itt most a Pilvax kávéház. Az asztalokon álbajuszok (?!), tálcákon islerek Petőfi nevének betűit kiadó sorai, a falon fémhulladékból (csavarokból, fogókból, rugókból) virtuóz módon megalkotott Petőfi-portré, a sarokban írógépbe fűzve a Nemzeti dal kézirata, hátrébb mentés fiúk várakoznak, a színházteremben néptáncospróba folyik, és időnként egy huszárcsapat is átvonul a színen. Középen a nagy nyüzsgést irányító, de legalábbis moderálni igyekvő igazgató, Takács József áll, és csak egy kicsit ijed meg, amikor öt percet kérek tőle. 

A központot 2022-ben felújították, 2023-ban minősített közművelődési intézmény lettek, A helység kalapácsa-előadásuk és Széplaky Pál Petőfi-verseket piktogramokban elmesélő kiállítása nagy siker volt; idén, a magyar kultúra napja alkalmából pedig Csuja Imre járt náluk Petőfi-versekkel, sorolja. Szerették volna valami maradandóval is emlékezetessé tenni a bicentenáriumot, és mivel hallottak a kiskőrösi, nyitott könyvet formázó padokról, amelyekre ott is Petőfi-verseket írtak, NKA-pályázati lehetőséggel élve egy ilyen felállításáról és a ház kertjének Petőfiről való elnevezéséről döntöttek. Közösségi térnek és olvasósaroknak egyaránt szánják. Mivel szökőkútja révén romantikus hangulatú, szerelmes vers illett hozzá, így a padra írandó versként a Minek nevezzelek?-re esett a választás. Reményük szerint sok híres művész ül le majd ide, hogy családias esteken mondjon verseket a központ látogatóinak.

Kisétálok a kertbe, és körbejárom a nap főszereplőjét, a dizájnos és az egyre erősebb napsütés ellenére még deres padot, aztán az épület előtt a ma megkoszorúzandó, már nem az ifjú lánglelkűt, hanem a szabadságharc gondterhelt, a haza sorsáért joggal aggódó őrnagyát ábrázoló Petőfi-domborművel is farkasszemet nézek. 

A dalszövegírás problémamegoldás

Az Esti Kornél együttest Mezőtúron alapították 2006-ban Lázár Domokosék, akkor még gimis fiatalokként. Te Nagy István helyére kerültél be a csapatba 2012-ben, énekesként. Ebben az időben viszont te már egy másik zenekar, a Sántakutya énekeseként több koncerten is felléptél. A kezdeti fázisban milyen különbségeket tapasztaltál a két zenekar működése között?

A két zenekar két különböző generáció, így két eltérő zenei világban nőttek fel. A Sántakutyát a középiskolai töritanárommal alapítottuk, miután tizenegyedikben rendeztem egy István, a királyt az iskolában – természetesen én voltam Koppány. Hallás alapján leszedtem a kottákat, szerveztem zenekart, kerestem énekeseket. Tudtam, hogy a történelemtanár, Csikós Balázs dobol – méghozzá helyi szinten neves zenekarokban –, így felkértem, hogy játsszon a darabban. Ebből az ismeretségből alapítottuk meg később a Sántakutyát. A zenekar tagjai tíz-húsz évvel voltak idősebbek nálam, így természetes, hogy elsősorban nem kortárs zenét hallgattak.

Apám engem is a „rendes”, régi magyar rockzenék hallgatására nevelt, de Kornéléknak köszönhetően képbe kerültem az aktuális zenekarokkal is. Meg persze ők addigra már profi körülmények között játszottak, bele kellett rázódnom. De azért nekem is voltak tapasztalataim a Sántakutyával. Felléptünk például a Veszprémi Arénában is egy össznépi fesztiválszerűségen. A zenei hatások voltak nagyon mások, és hálás vagyok az Esti Kornélnak, hogy kitágították a horizontomat.

Egy szó mint száz – Brezsnyev-csók, orrpuszi és könyökpacsi

Ha egy hölgy az étteremben a fejét megrázva a válla fölé vagy hátrafelé dobja a haját, és eközben ránk pillant, ne szaladjunk gyorsan a virágboltba egy rózsáért! Ne kérdezzük meg a tőle, hogy a mellette lévő hely szabad-e, mert lehet, a gesztus értelmezése félrevezetett. Ugyanis az illető nő, lehet, csak természetesen tette ezt, és nem kívánt felénk kihívó nonverbális jelzést küldeni. Természetesen a testbeszéd az esetek nagy százalékában informatív, de legyünk óvatosak, mert félre is vezethet!

A testbeszéd tanulmányozása terén Charles Darwin 1872-ben megjelent Érzelemkifejezés az embernél és az állatoknál című könyve tekinthető a legnagyobb hatású műnek. Ennek nyomán az arckifejezéssel (mimikával), a testbeszéddel (gesztussal) foglalkozó művek sora jelent meg. Ezek a jelzések tudat alatt is rávilágítanak az adott személy aktuális érzelmeire. Például az, aki fél, összefonja a karját a melle előtt, a karba tett kéz egyfajta bástyát hoz létre, védőkorlátként működik. Idegesség, bizonytalanság, nyugtalanság, negatív érzések vagy védekező magatartás esetén, egyet nem értés kifejezésekor felvett testhelyzet.

A test jelzéseiről és ezeknek jelentőségeiről a legtöbb embernek fogalma sincsen, ámbár egy beszélgetés folyamán az üzenetek jó része a testbeszéd segítségével jut el a másik félhez. Mindennek megértéséhez egyszerre kell hallgatnunk arra, hogy mit mond a beszélgetőtárs, és közben figyelni a körülményeket, mivel csak így lehetséges megállapítani a tényeket. Így például ha a pincér zárás előtt a tenyerét összedörzsölve megkérdezi, hogy óhajtunk-e valamit, akkor nagy valószínűséggel nem verbális módon közli, hogy borravalót vár. Ha ugyanő ezt kinn a hideg buszmegállóban teszi, nyilván fázik. Tehát a jelzéseket mindig a szituációban kell értelmezni.

Hollywood kaméleonja

Christian Charles Philip Bale a walesi Haverfordwestben született angol szülőktől, négy gyermek közül legfiatalabbként. Nagyapja kaszkadőr, anyja bohóc és táncosnő, apja kereskedelmi pilóta volt. Kisgyermekként anyja cirkuszával utazgatva több országban megfordult. Első szerepét nyolcévesen egy reklámban kapta; nem sokkal később a West End egyik színházában Rowan Atkinson, azaz Mr. Bean oldalán, majd az Anastasia című tévéfilmben Amy Irving, Steven Spielberg akkori felesége oldalán játszott.

Irving hívta fel rá férje figyelmét, amikor 1987-ben A nap birodalma című művéhez keresett szereplőket, és Bale-t négyezer jelentkező közül választották ki. A második világháború alatt játszódó filmben egy Kínában felnőtt angol kisfiút alakított, aki elszakad szüleitől és egy japán internálótáborba kerül. Alakítását több díjjal ismerték el, de a nyilvánosságot kerülte, az interjúkról szabályszerűen megszökött.

Nyúlfarknyi szerepet kapott Kenneth Branagh V. Henrik című filmjében 1989-ben, majd 1992-ben a Rikkancsok című zenés alkotásban, s a kritika ugyan dicsérte, de a film hatalmasat bukott, a Disney egyik legkisebb bevételt hozó filmje lett.

Fogságban álmodta meg Pierre Boulle a Híd a Kwai folyón alapötletét

Avignonban született 1912. február 20-án. Jogász édesapja színház- és irodalomszerető ember volt, ifjúkorában színházi kritikákat írt különböző újságokba. A kis Pierre csendes, visszahúzódó gyerek volt, apjához hasonlóan szerette a könyveket és a sakkot is. Iskoláit szülővárosában végezte, majd Párizsban mérnöki tanulmányokat folytatott. Diplomájának megszerzése után, 1936-tól technikusként egy gumiültetvényen dolgozott Malajziában. A második világháború kitörése után jelentkezett az indokínai francia hadseregbe, Szingapúrban titkos ügynöknek és szabotőrnek képezték ki, ezután Kínában, Burmában és Indokínában segítette a francia ellenállást, mauritiusi születésű üzletembernek adva ki magát. 1943-ban japán fogságba esett és életfogytig tartó kényszermunkára ítélték – az embertelen körülmények között született meg benne a Híd a Kwai folyón című regényének alapötlete. 1944-ben sikerült megszöknie, hamarosan már a brit különleges erők kötelékében szolgált Kalkuttában.

A háború után egy ideig még a gumiiparban dolgozott, majd visszatért hazájába, ahol szolgálataiért több kitüntetést is kapott. Egy hirtelen döntéstől vezérelve úgy határozott, felhagy a mérnöki munkával és az irodalomnak szenteli magát. Párizsba költözött és írni kezdett; 1950 és 1992 között szinte minden évben publikált egy művet. Első regénye – egy háborús kémtörténet – William Conrad címmel jelent meg 1950-ben.

Boulle több mint harminc könyvet írt, ezek rendre sikert is arattak, többet közülük meg is filmesítettek. Művei nagy része Délkelet-Ázsiában szerzett tapasztalataira épül, és sikeresen vegyíti a kalandot a lélekelemzéssel. Történetei politikai, filozófiai háttérbe ágyazva vizsgálják az emberi magatartás, a kötelességteljesítés helyes és helytelen értelmezésének problémáját.

Újsághirdetésre jelentkezett, most az Oscar várományosa Mihalek Zsuzsa

Meglepett a jelölés?

Őszintén szólva nem. Amikor megláttuk a látványterveket, és nekifogtunk őket megvalósítani, éreztük, hogy ütős lesz, majd amikor a stábtagok elképedve jöttek be a díszletbe, már tudtuk, hogy valami nagyon jót csináltunk. Jórgosz Lánthimosz rendező neve eleve garancia a minőségre. Két angol tervező, James Price és Shona Heath elképzelései alapján, de a saját ízlésünket latba vetve dolgoztunk. Nagy csapat vagyunk, sokan segítik a munkámat, és csupán szerencse kérdése, hogy az én nevemet sorolták fel az Oscar-jelöltek között. Fontos feladatom felkutatni és jól dönteni, hogy kiket veszek magam mellé. 

Hogyan értesültél, hogy te vagy a szerencsés?

A drága Nicolas Cage olcsó kalandjai

Az Álmaid hőse paródia, méghozzá fergeteges humorú. Hogy minek a paródiája, az már nehezebb kérdés, de ha erre jó választ adunk, érthetővé válik az amúgy enigmatikus utalásrendszer, amely ennek a filmnek a legnagyobb erényeit rejti. Nézése közben többször is eszembe jutott Hide the Pain Harold, a leghíresebb magyar mém, mint akire Cage behelyettesíthető lenne. Annak ellenére is, hogy Cage – rengeteg, kiváló és Arany Málnát érdemlő, rettenetesen igénytelen filmjei révén egyaránt – nemcsak Amerika, hanem az egész világ kollektív tudatalattijában ott van, emberek milliárdjai (!) számára jelent valamit, idéz fel emlékeket, jelenhetne meg szép és rémálmokban egyaránt; attól függően, ki milyen szerepben látta. Óriási színészi és rendezői teljesítmény őt ezzel a háttérrel mémmé változtatni, és az Álmaid hőse egyik fő humorforrása nem utolsósorban ez. Az alkotók és a néző közötti együttműködés, összekacsintás szükséges ugyanis ahhoz, hogy világossá váljon: itt most éppen az lesz ismeretlen, jelentéktelen és semmilyen, aki amúgy mindannyiunk által tudott módon jelentéstől roskadozó. Először is erre a játékra hív a film.

A világszerte milliók álmaiban megjelenő Cage – pontosabban az általa játszott egyetemi oktató Paul – némileg Woody Allenre emlékeztető csetlés-botlásával, bénaságával, hiúságával és önmagát folyton leleplező ellentmondásaival olyan karaktert hoz, aki többet remélt az élettől, de érdemén felül. Jól jellemzi az a régi ismerősével-kolléganőjével folytatott beszélgetés, amely során vérig sértődik, mivel a hölgy úgymond elvette az ő nagy tudományos témáját, pedig az valójában csak ötlet volt, és éppen azért maradt kidolgozatlan, mert ő soha nem szánt rá időt-energiát. Sikertelenségéért, átlagosságáért másokat hibáztat, mert szerinte két évtizedes egyetemi működése igenis méltó lenne az elismerésre.

És itt fakad fel a film újabb humorforrása, amely egyben kíméletlen kultúrkritika és korriport is: hogy manapság mi minden tarthat számot élénk figyelemre, hogy kik és milyen alapon lehetnek híresek, milliók kedvencei. Hogy ehhez lassanként alig-alig kell valami. Nagy baj van azzal a világgal – sugallják az alkotók –, amelyben felcserélődik a sor- és a logikai rend, és ennek következtében nem az lesz híres, akinek ez valamilyen teljesítménye révén kijárna, hanem maga a híresség, ismertség válik értékké, amiből aztán minden más következik: vagyis azt, akit sokan ismernek, eleve értékesnek fogjuk tartani.

Önvádló képes monológok

A rokonaink, barátaink, üzletfeleink jóindulatának megnyerése céljából gyakran hangoztatott elnézéskérések annyira mindennapos, zsigerileg belénk égetett beszédformulák, hogy észre sem vesszük, mennyi görcs, félelem és komplexus áll a hátterükben. Ehhez még hozzájárulhat a zsidó-keresztény eredetű bűntudat, a kisebbrendűségi komplexus vagy a kelet-európai tekintélyelvű társadalom szabályrendszere.

Balássy Fanni mintha mindezt egyszerre átélve fakadt volna ki, hogy egy szuszra írja meg nemzedékének élményét, a „bocs, hogy élek” energiát, időt, tehetséget felemésztő gátlásainak leltárát. A húsz tárcanovellányi groteszk monológ ellentmondásait hangsúlyozzák Korbuly Ági fekete és piros tintával festett lendületes illusztrációi, melyek a címlap felirata szerint is egyenrangú alkotóelemei az általuk albummá varázsolt kötetnek. A feltűnő vörös színű borítón zsebre dugott kézzel és elszánt tekintettel áthaladó lány dacosságát a könyvgerincen túli hátsó oldal árnyalja, hiszen mintha a függőleges rácsok mögül szabadult alak mind bátrabb és elkeseredettebb mondatait olvasnánk a könyvben.

A különálló írásokban megszólaló szubjektumok egyszerre érzik a külső elvárásokat, és vallanak arról, miként törik meg gyenge ellenállásuk, miközben amiatt is rossz a lelkiismeretük, hogy nem küzdenek az igazukért: „Nem szeretnék. Tényleg nem. Jó, oké”. Többször fordul elő az önvád, mint a kellemetlenségeket okozó figyelmetlen, közönyös vagy rosszindulatú másik hibáztatása: „talán nem jó helyen volt a hangsúly, talán nem ejtettem érthetően a szavakat”; „baleknak érzem magamat, kihasználható pancsernak”. Jellemző a lemaradottság és az egyediség hiányának gyötrő érzése: „bocsánat, de lemaradtam valamiről?”; „ennyi idősen Mozart már…”; „miért olyan botrányos szitokszó a középszer?”. A szerző és az illusztrátor korából és neméből eredően jellegzetesen felnőttkorba lépő lányok hangján képzeljük el a szóbeliség hatását keltő, egy levegőre elhadart, sodró szövegeket.

Én ilyen guggon ülő vagyok

A Magyar Állami Operaházban beszélgetünk, ami Önnek emblematikus helyszín, hiszen itt kezdődött az opera és a színház iránti szeretete, innen indult statisztaként. Hogyan került az Operába a mezőgazdasági szakközépiskolából?

Nagyon kacskaringós út volt. Már az meglep, hogy tud arról, hogy mezőgazdász akartam lenni. Vagy valamilyen hangszeres művész. Akadtak, akik biztattak, tanuljak énekelni, érdemes lenne. 1950-ben a családunkat Sellyéről, a szülőfalumból kitelepítették a Hortobágyra, én akkor 17 éves voltam. A kényszermunkatáborban négy-ötszázan lehettünk, édesapám, ha ideje volt rá, rögtön elővette a csellóját, itt ivódott belém, hogy a zene milyen gyógyír az ember lelkének. Az egyikük hegedülni tudott, a másik dobolni, volt köztünk harmonikás is. Abban a nyomorúságos helyzetben mi, fiatalok igyekeztünk jól érezni magunkat, a fiúkkal esténként szerenádot adtunk, én voltam az egyik énekes. Ott kezdtem el énekelni. Egyik sorstársamnak tenor hangja volt, nekem bariton, rövidesen mi lettünk „az énekesek”. Egy ügyvédember, Török Géza azt mondta: – Csaba, ha egyszer innen kiszabadulsz és módod lesz rá, tanulj énekelni, szép hangod van. Ez adta az indítást, de akkor még azt hittem, hogy mezőgazdász leszek.

Bede-Fazekas Csaba a 90. születésnapja alkalmából rendezett gálaműsoron a Győri Nemzeti Színházban. Fotó: Győri Nemzeti Színház

Erdélyi Tamásnak született, Tommy Ramone néven lett világhírű

Budapesten látta meg a napvilágot (Bajcsy-Zsilinszky úti szülőházán 2016-ban avattak emléktáblát). Szülei, akik a vészkorszak alatt úgy menekültek meg, hogy szomszédaik bújtatták őket, az 1956-os forradalom leverése után elhagyták Magyarországot és New Yorkban telepedtek le. Tommy a hatvanas évek közepén középiskolai barátja, a gitáros John Cummings (a későbbi Johnny Ramone) társaságában garázszenekart alapított Tangerine Puppets néven. 18 évesen egy stúdióban lett hangmérnökasszisztens – dolgozott Jimi Hendrix Band of Gypsys című 1970-es koncertlemezén is.

A Ramones 1974-ben kezdett formálódni, amikor Cummings és két iskolatársa, Douglas Colvin és Jeff Hyman triót alapított, amelyben Colvin játszott basszusgitáron, Hyman dobolt és énekelt. Gyorsan kiderült, hogy Hyman mindkét minőségében nem tud lépést tartani tempós számaikkal, így énekessé rukkolt elő, a dobok mögé pedig nógatásukra Erdélyi ült be, jóllehet ő a menedzseri feladatokat vállalta, és addig csak gitáron játszott. Menedzserük Monte A. Melnick lett, akit Tommy még a stúdióból ismert; ő szervezte meg a Ramones első fellépését 1974. március 30-án a Performance Studióban. Ekkorra már minden tag a Ramone vezetéknevet viselte (a basszusgitáros Dee Dee, az énekes Joey, a gitáros Johnny, dobosuk pedig Tommy Ramone lett), ami Colvin ötlete volt: olvasta ugyanis, hogy Paul McCartney 1960-ban az akkor még Silver Beetles nevet viselő Beatles tagjaként a Paul Ramon művésznévvel kacérkodott, és ennek hangzása nagyon megtetszett neki.

A Ramones a rocktörténet egyik legfontosabb zenekara lett: hatással volt rájuk a korai punkegyüttes New York Dolls és az MC5, Iggy és a Stooges szinte primitív rockzenéje, mégis forradalmian újat hoztak létre. Zenéjük nyers, lecsupaszított, agresszív, ugyanakkor fülbemászó, szövegeik sokszor szinte együgyűek voltak, és kevés daluk volt két percnél hosszabb. A zenekar néhány év alatt legendává vált, de soha nem volt listavezető számuk, talán mert mindig egy-két lépéssel a zeneipar előtt jártak.

Krumpliszsákból készült ruhát hordott gyerekkorában a talkshow nagyasszonya

A Mississippi állambeli Kociuskóban született Orpah Gail Winfrey néven, de bibliai eredetű nevét rendszeresen rosszul ejtették ki, így ragadt rá az Oprah. Tinédzser szülei nem házasodtak össze, így eleinte anyai nagyanyja nevelte olyan iszonyatos szegénységben, hogy gyakran krumpliszsákból készült ruhákat hordott. Gyorsan tanuló, éles eszű kislány révén már háromévesen tudott olvasni, négyévesen hosszan idézett a Bibliából. Hatévesen Milwaukee-ban élő anyja vette magához, aki nem sok figyelmet fordított rá; családtagjai szexuálisan molesztálták. 14 évesen koraszülött gyermeknek adott életet, aki nem sokkal később meghalt.

Életében az jelentett fordulatot, amikor Nashville-ben élő apjához került: ő szeretettel, de szigorúan bánt vele, és mindennél fontosabbnak tekintette oktatását. 17 évesen megnyerte a Miss Black Tennessee szépségversenyt, és egy helyi fekete rádió részmunkaidőben alkalmazta. A Tennessee Egyetemen ösztöndíjjal kommunikációt tanult, de diplomáját csak 1987-ben, sikerei csúcsán vehette át.

Nagyon fiatalon lett a nashville-i WLAC tévécsatorna legfiatalabb és egyben első afroamerikai női hírolvasója, két év múlva pedig már Baltimore-ban vezetett hír-, majd beszélgetős műsort. 1984-ben Chicagóban egy reggeli talkshow háziasszonya lett, amely a nézettségi lista utolsó helyéről néhány hónap alatt az elsőre ugrott. A félórás műsort ezután egyórásra hosszabbították, áttették főműsoridőbe és átkeresztelték: a The Oprah Winfrey Show-t 1986. szeptember 8-tól negyedszázadon át sugározták országosan.

Hozsánna és a vének

Sokkal inkább a festményekről ismert Zsuzsannáé, akinek esze ágában sincs rejtegetni bájait (esetleg szelíden hárít, arcán a felháborodás vagy a szégyen legkisebb jele nélkül). A „hozsannázás” a különböző irodalmi-mitológiai maszkokban megjelenő, provokatív szépségű nő felé irányul, a versalany is ennek megfelelő szerepeket vesz fel: Beatrice – Vergilius (nem tévedés!), Seherezádé – Harun ar Rasid, Zsuzsánna – vének: ezek mind a kontaktus különböző szögből való nézeteinek párhuzamai.

Klasszikus hagyományt folytat a kötetkompozíció is.  A három indító költeményben megjelenő három „főhős” az Ő (vers), a TE (múzsa) és az ÉN viszonyrendszerét leginkább a több formában megjelenő „szeret kezem, ha ír” gondolata és szójátéka teszi nyilvánvalóvá: a meghatározó szerelmi élmény – érzéki szinten is – a „neki írás”.

A kötetet vissza-visszatérő motívumok hálózzák be: legmarkánsabban a dantei pokoljárás. Itt a múzsa Beatrice-arcát fordítja az olvasó felé: a szerelem a pokolból kivezető út.  A Virágfakadás alanya „pokol-szemlélő lusta tag / kit elkísérsz választott útján”. A dantei élmény többrétegű: a kötet alcíme egy rajongó utasembert jelöl, a második mottó a Commediából vett szó szerinti idézet. Az Utazás a mélybe – a költő perspektívájából – éppenhogy szárnyalás a magasba. A kötet egészében a fent és lent ősképe mellett megjelenik a „közép” is (akár a misztériumdrámákban): a földi létben való horizontális utazást a Fellini-szál (Társas út) vagy a Kerékpáron képviseli. Nem véletlen, hogy három egymás mellett lévő vers a Társas út, az Utazás a mélybe és a Szárnyalás.