via kultura.hu => eredeti post link
Tegnap egy idősotthonban tartottam zenei klubot, és egy fekete macska társaságában a Csárdáskirálynő 1967-es moszkvai vendégelőadásából néztünk meg részletet, részben oroszul. Ebben Rátonyi Róbert a következőket vezeti elő: „Hányszor mondtam már magamnak: nézd, ezt nem szabad! (…) Mit törődsz te azzal, hogy száz lányszív megszakad? (…) Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád! Nélküled még a mennyország is fád. Ha ülök is a mennybe’, te, cica, csak üzenj be, érted kiugrom, cicám!” Nem tudom, mennyire vad asszociáció, de ez a te novelláidról és erről a te novelláid jutottak eszembe, a mennyből való kiugrásról például a Lélekleves a Röpképtelen madarak című kötetből. A szövegnek a nőkre vonatkozó kitételei (például hogy nem kell ügyet csinálni az átverésükből) kissé veszedelmesek 2022-ben, és mintha rád mégis jellemzőek lennének hasonlók. A bankrablónő ilyen, a női nemre vonatkozóan erősen sztereotipikus: nagyjából azt állítja, hogy a nőket nem lehet megérteni. És borúlátóan viszonyulsz úgy általában az emberi nemhez is: A cakkos fülű ember, az Anja, A félsz és Az élet maga erre példák. Amikor az írásaidról azt mondjuk, hogy abszurdak és groteszkek, érzésem szerint mintha csak egy részét értenénk meg a világodnak. Mennyire szánod sötétnek ezt a világot? Valóban pesszimista vagy az emberi természetre vonatkozóan, és ha igen, mi magyarázza az írásaid mindent átjáró humorát?
Rendszeres visszajelzés a tiédhez hasonló, és értem is az alapját, azonban azt gondolom magamról, hogy végtelenül optimista vagyok. Az, hogy a hőseim a mai társadalmi normák szerint nem mindig az erények útját járják – vagyis például irigyek, haragosak, meggondolatlanok, nem tudnak megbocsátani –, csupán arról tanúskodik, hogy emberek. Az emberre nem valamilyen ideálképként tekintek, hanem pozitív és negatív érzések-gondolatok szövevényes hálózataként. Számomra ez a világ nem sötét: mindig ott pislákol, izzik, lobog benne a fény is. Azt hiszem, kevésbé vagyok szigorú a karaktereimmel, mint néhány olvasó. A sértettség, a harag vagy az irigység természetesek, hozzánk tartoznak, a novelláim pedig gyakran maradnak függőben: a karakterek élete nem ér véget a ponttal, és az olvasó is továbbgondolhatja a sorsukat.
A szereplőknek az adott keretek között megvan a döntési szabadságuk: társadalmi normák, családi minták, az eszközkészletük hiányosságai korlátozzák őket, ám, mint a való életben, ha ezt teherként élik meg, bizonyos korlátok tágítása érdekében tehetnek. Ami ábrázolva van, az egy szelet, egyetlen út a végtelenből, és szerintem jó, ha az olvasó nem ért egyet vagy nem szereti, mert akkor pontosan érzi, hogy lehet ezt máshogyan is.