Best WordPress Hosting
 

Kategória archívum : Art

Hervé di Rosa „szerény művészete” a párizsi Centre Pompidou-ban

Közzétette szerző

Hervé di Rosa művészetét meghatározni, leírni szinte lehetetlen feladatnak tűnik. Ez még magának az 1959-ben a dél-franciaországi Sète-ben született művésznek sem sikerült. Egy 1981-es interjúban, amikor a Figuration Libre-t, az azóta már meghonosodott, de akkoriban teljesen új irányzatot használta művészetének kategorizálására, beszélgetőpartnere megkérdezte tőle, hogy mi is értendő ezalatt. „Munkámban 30% az anti-művészet, másik 30% a nyers, durva művészet (Art Brut), végül pedig 30% a korlátlan művészet (Figuration Libre)”. És mi a maradék 10%? – kérdezte a riporter. Ja, az az én „lököttségem” – válaszolta Di Rosa. 

Szerény művészet, 1995. A világ körül, 2. szakasz, Kumasi, Ghána, az Almighty God Művészeti Művek műhelyében, gliceroftál festék rétegelt lemezre, 88,5 × 45,4 cm, Centre Pompidou, Nemzeti Modern Művészeti Múzeum, Párizs, a művész ajándéka 2013-ban, © Adagp, Párizs. Fotó © Centre Pompidou, Mnam-Cci/Georges Meguerditchian/ Ker. Nmr-Gp

Hervé di Rosa pályája kezdete óta – akkor még talán inkább lázadásból – arra törekedett, hogy beemelje az elfogadott képzőművészeti irányzatokba a periferikus alkotási módokat, látványokat. Pályájának kezdetén, 1979-ben a már említett Figuration Libre csoportosuláshoz sorolt fiatalokkal – Robert Combas, Francois Boirond, Rémy Marchand – együtt képregényszerű alakokat, a graffiti színes felfújt betűit, a punk merész és brutális eszköztárát használta fel képeinél, kollázsainál, lemezborítóinál, grafikai munkáinál. Bátorságával jó időben és jó helyen próbálkozott, ugyanis – bár a Képzőművészeti Főiskolán végül nem diplomázott – 21 éves korában már kiállításon is szerepeltek művei és installációi. Nem véletlen, hogy a Figuration Libre csoporttal közös első, 1981-es, ma már művészettörténeti értékű párizsi kiállításuk a „Vége a szépségnek” címet kapta. Harsány, féktelen, helyenként már-már durva, mégis játékos anyag került bemutatásra, olyan alkotások, amelyek a dadaisták véletlenszerűségét a CoBrA-csoport agresszivitásával, az art-brut kidolgozatlanságával, a street- és pop-art direkt hatásaival kombináltak. Hervé di Rosa berobbanása a képzőművészeti életbe tartósnak bizonyult: 1981 és 1993 között száznál is több csoportos kiállításon vett részt, és a világ szinte minden táján ötvenhét önálló tárlatot rendeztek munkáiból.

PostPin It!

Az ókori Mezopotámia kincseitől Agnes Denesig – bemutatta idei programját a Szépművészeti Múzeum

Közzétette szerző

Az „anyaintézményben”, azaz a Szépművészeti Múzeumban március közepén éppen ez az új, Barokk változatok. Magyarországi művészet 1600–1800 című állandó kiállítás nyitja meg elsőként a kapuit e hó közepén. A tárlat szervesen kapcsolódik a már 2018-ban megnyílt kiállítási egységekhez, amelyek a 17. és 18. századi magyarországi egyházi festészetet és szobrászatot tárják a nézők elé a Régi Magyar Gyűjtemény anyagából. A mintegy 200 négyzetméteres új teremsorban nagyrészt 18. századi művek lesznek láthatóak négy kiválasztott témaegységben, kiegészítve a Magyar Nemzeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum gyűjteményeiből származó iparművészeti tárgyakkal, a nemesi udvari környezetben használatos bútorokkal és ötvösművekkel. A kiállítás jeles darabja Mányoki Ádámnak a múlt évben, születésének 250. évfordulóján vásárolt, egy nemesi származású lengyel hölgyet ábrázoló mesterműve.

Nem sokkal később, április 6-án nyílik az év egyik legfontosabb időszaki tárlata Kertész, Moholy-Nagy, Capa…Magyar fotóművészek Amerikában (1914–1989) címmel. A kiállítás a Virginia Museum of Fine Arts-szal együttműködve mutatja be az USÁ-ba kivándorolt, ott sokszor világhírnévre szert tett magyar származású fotóművészek munkáit. A több, mint 30 fotográfus között a nagy sztárok, így André Kertész, Moholy-Nagy László, Martin Munkácsi és Robert Capamellett itthon kevésbé ismert alkotók művei is szerepelnek. A tárlat mérföldkövet jelent az amerikai-magyar fotográfiai kapcsolatok feltérképezésében és ebben természetesen nem véletlenül lett a richmondi múzeum a Szépmű partnere, hiszen annak igazgatója, a magyar felmenőkkel is rendelkező Alex Nyerges hosszabb ideje vizsgálja e kapcsolatok történetét és kutatásainak eredményeit a most nyíló budapesti kiállításon mutatja be először. A tárlat a magyarországi kezdetektől Berlinen és Párizson át egészen a New Yorkban, Chicagoban és Hollywoodban dolgozó fotóművészekig nyolc szekcióban tárja a nézők elé a magyar származású alkotók hatását az amerikai fotográfiára.

André Kertész: Fire Escape, New York, 1949, Virginia Museum of Fine Arts, Richmond, Adolph D. and Wilkins C. Williams Fund

PostPin It!

Megnyílt Vera Molnar nagyszabású életmű-kiállítása a párizsi Centre Pompidou-ban

Közzétette szerző

A Parler à l’oeil című tárlat, melyről a centenáriumi kiállítások sorában itt számoltunk be, az eredeti tervek szerint a művész jelenlétében nyílt volna meg; Molnar aktívan részt vett az előkészületekben, sőt Ma vie en „M” címmel egy új installációt is alkotott. Ez természetesen megtekinthető a kiállításon, mely egyébként az eredetileg tervezettnél is több alkotást mutat be annak érdekében, hogy minél teljesebb képet adjon az immár lezárult életműről. Mi most azért térünk vissza röviden a kiállításhoz, melynek megtekintését mindenkinek ajánljuk, aki a nyár vége, pontosabban augusztus 26. előtt Párizsban jár, hogy bemutathassuk az első enteriőr-fotókat.

Vera Molnar: Parler à l’oeil, kiállítási enteriőr. Fotó: Cs.J.

Vera Molnar: Parler à l’oeil, kiállítási enteriőr a Transformations című diptichonnal (1983, vinil, vászon), fotó: Cs. J.

PostPin It!

Megszabadulni a nagyra tartott gondolkodástól – Pető István mestersége

Közzétette szerző

A francia fővárosba költözést Petőnek az a határozott szándéka motiválta, hogy idejét kizárólag a festői és grafikai alkotótevékenységnek szentelje, hátrahagyva formatervezési és alkalmazott grafikusi munkáit. A közeli műtermekben dolgozó festők révén, akik számos műteremlátogatást szerveztek, sokakkal megismerkedett a Párizsban élő magyar művészek közül, többekkel barátságot is kötött. Párizsban évtizedeken keresztül tanított sokszorosított grafikai technikákat, rézkarcot és festészetet is, tanítványaival máig tartja a kapcsolatot. Számos kiállítása volt, művei bekerültek közgyűjteményekbe, tagja a Maison des Artistes-nak – a nehézségek ellenére a francia szcéna részévé vált, beilleszkedett.

Ezzel együtt a visszahúzódó művészek közül való, az emigráció elzártságát az alkotásra használta. Az elmúlt négy évtizedben egy érett életmű született, amely, tekintettel arra, hogy Pető István eddig nem fektetett túl nagy hangsúlyt a karrierépítésre, a galériákon keresztül való érvényesülésre, még bőven tartogat felfedezni valót. Pető nemrég csatlakozott a Várfok Galéria művészköréhez, tavaly év végén ott láthattuk De temps en temps című bemutatkozó kiállítását, amely az előzmények felvillantása mellett főként az elmúlt tíz-tizenöt év munkáiból, a „Garden, now” sorozatból válogatott. Legújabb munkáival a napokban az Art & Antique vásáron is találkozhatnak az érdeklődők. Most jó esély kínálkozik arra, hogy egy újabb, Franciaországba emigrált festő életművét sikerüljön visszailleszteni a magyar művészeti szcéna értékei közé.

Pető István: T229, 2010, pigment, kötőanyag, vászon, 140 x 145 cm, fotó: Várfok Galéria

PostPin It!

Szabadság és szigorú rend – Vera Molnar művei és kortárs reflexiók a Ludwig Múzeumban

Közzétette szerző

À la recherche de Vera Molnar – Vera Molnar művei és kortárs reflexiók, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, április 14-ig

A tárlat egyfelől a művész gondolkodásának, alkotó útjának fontos mozzanatait, visszatérő motívumait, vonalstruktúráinak és alakzatainak változásait helyezi fel egy ívre, másfelől egy izgalmas  nemzetközi válogatást is bemutat; olyat, ami a művész örökségére reflektál, életműve előtt tiszteleg hasonló elvekből kiinduló művekkel. Vera Molnar ugyanis a valódi avantgárd alkotókra jellemző módon termékenyítő hatással volt (és van) művészek generációira, elsősorban azokra, akiket szintén az úgynevezett generative art foglalkoztat, és műveiket digitális, számítógépes módon, esetenként különféle interfészek közbeiktatásával hozzák létre úgy, hogy az alkotás során nagy mértékben támaszkodnak a generált véletlen szerepére is. 

Magyarországi művészeti intézményekben az elmúlt években is lehetett látni átfogó válogatásokat Vera Molnar műveiből, többek között az egri Kepes Intézetben (Leképezések, 2022), a Kiscelli Múzeum- Fővárosi Képtárban (Rendetlenség a rendben, 2019-2020),illetve ez utóbbi kibővített változatát a debreceni MODEM-ben (Machine Imaginaire, 2020), de a Ludwig Múzeum mostani tárlata mégis unikális.  

PostPin It!

Süveges Rita lett az Esterházy Art Award Közönségdíjasa

Közzétette szerző

Az Esterházy Art Award nyerteseinek személyére már a shortlistre került művészek kiállításának decemberi megnyitóján fény derült; a kiállításról és a nyertesekről itt számoltunk be. A díj legutóbbi kiírásának fontos újdonsága volt, hogy ezúttal először több mint két hónapon keresztül a tárlat látogatói is szavazhattak kedvenc alkotójukra, aki a közönségdíj mellett az Award nyerteseihez hasonlóan meghívást kap a díjazottak április 14-én a kismartoni Esterházy-kastély Fehér-termében a Körséta.Barangolás a nyitott házak között című fesztivál keretében nyíló kiállítására. A látogatók közül igen sokan éltek a szavazás lehetőségével, így több mint négyezer voks összeszámlálása után derült ki, hogy a Szólj bele! Közönségdíjat Süveges Rita nyerte. A díjat az alapító Ottrubay István, az Esterházy Privatstiftung elnöke és Vitus Weh kurátor, az alapítvány művészeti tanácsadója tegnap adta át Süveges Ritának a Ludwig Múzeumban. A díjátadón kiderült az is, hogy a nyertes mellett az Award-dal kitüntetett művészpáros, Kortmann-Járay Katalin és Mendreczky Karina, továbbá Király Gábor, Lőrincz Áron, Bede Kincső, Vékony Dorottya, Pap Gábor és Ember Sári művei nyerték el leginkább a látogatók tetszését.

Ottrubay István, Süveges Rita és Vitus Weh a közönségdíj átadásán. Fotó: Kerekes Zoltán

Süveges Ritáról a díjátadón elhangzott, hogy  puha, meleg bársonyokra aprólékosan kidolgozott, a bizonytalan jövő kísérteties belső tereit ábrázoló sci-fi képeket fest. Egyes munkái talán Elon Musk marsi telepeinek fényes felületű belsőépítészeti tervei, míg a Heart of the Machine festmények a techno-infrastruktúra publikus arca mögötti anyagforgalom kaotikus és organikus voltát mutatják be. A lambériára installált paradox bársonyképek ugyanakkor felidézik Jules Verne egykori fényűző utópiáit és a 60-as évek szocializmusát. Ezek a munkák a hiányzó jövőképet ellensúlyozó historizáló jövőkép-paródiák. Visszarepítenek bennünket a modernitás optimizmusába, amikor még tudtunk éberen álmodni.

PostPin It!

Három Konok Tamás festménnyel gazdagodott a párizsi Centre Pompidou állandó gyűjteménye

Közzétette szerző

A globális kortárs szcéna legfontosabb központjai közül Párizs van Budapesthez a legközelebb és talán sehol nem telepedett le, vagy töltött hosszabb időt külföldön annyi magyar képzőművész, mint a francia fővárosban. Közéjük tartozik a 2020-ban elhunyt Konok Tamás is, aki 1959-től több mint három évtizedig élt és dolgozott – egy időben hosszabb zürichi kitérőkkel – Párizsban. Itt készült az a három nagy méretű akrilképe is, melyek most – immáron a Centre Pompidou állandó gyűjteményének részeként – visszatértek ide. A hírt a napokban a művészt képviselő és az akvizíciót kezdeményező Molnár Ani Galéria jelentette be.

Konok Tamás: Graphidion vert, 1976, akril, vászon, 114 x 140 cm, a Molnár Ani Galéria jóvoltából

Franciaország vezető kortárs művészeti gyűjteménye már eddig is több magyar, illetve magyar származású művész – így a szinte egész pályájával Franciaországhoz kötődő Victor Vasarely, Hantai Simon, Reigl Judit, Vera Molnar, mellettük többek között Hajas Tibor, Keserü Ilona, Maurer Dóra, Nádler István, Nemes Csaba vagy a fotós Nádor Katalin – munkáit mondhatta magáénak. Hozzájuk csatlakozott most Konok Tamás is, méghozzá rögtön három kiemelkedő festményével, melyek a művész pályáján fordulópontot jelentő időszakban, 1975-76-ban készültek – azaz akkor, amikor Konok, nem kis részben zürichi utazásainak hatására, rátalált arra a geometrikus absztrakt formanyelvre, melynek egyediségét a monokróm felületeket felszabdaló, hol egyenes, hol meghajló vonalak és a kontrasztos színek adják.

PostPin It!

Erdély képzőművészetéről indít új előadássorozatot a BÁV Becsüs Akadémia

Közzétette szerző

A BÁV Becsüs Akadémia a különböző szakágakban tevékenykedő becsüsök képzésén túl a Szabad Akadémia keretében rendszeresen szervez előadássorozatokat a művészet iránt érdeklődők szélesebb köre számára is. A témák rendkívül változatosak; az egyes művészettörténeti korszakok vagy művészeti irányzatok bemutatása mellett a programok bepillantást engednek a műgyűjtés és a műkereskedelem világába, de foglalkoznak olyan kérdésekkel is, mint a műtárgyhamisítás vagy a műtárgyvédelem. A képzőművészet mellett sokszor kerülnek a figyelem középpontjába a műtárgyak egyéb kategóriái, így a porcelánok és kerámiák, az órák és ékszerek, bútorok és szőnyegek is.

Az idei év első, négyrészes előadássorozata az erdélyi képzőművészet és műgyűjtés néhány izgalmas fejezetét villantja fel.

Az előadások időpontjai és témái:

PostPin It!

Újra látható lesz Gerhard Richter monumentális falfestménye a drezdai Német Higiéniai Múzeumban

Közzétette szerző

Az egyik legfontosabb élő képzőművész, a 92. életévét néhány napja betöltött Gerhard Richter Drezdában született és az NDK-ban nőtt fel. Itt, pontosabban szülővárosának képzőművészeti főiskoláján szerezte diplomáját is 1956-ban. S ha ő nem is volt lelkes a szocialista realizmus szellemében oktató intézménytől, tanárai nyilván meg voltak elégedve vele, hiszen diplomamunkaként hatalmas, 63 négyzetméteres falfestményt készíthetett a város egyik népszerű múzeuma, a Német Higiéniai Múzeum számára. Az Életöröm című, hétköznapi és szabadidős jeleneteket ábrázoló mű annak rendje s módja szerint el is készült, Richter megkapta a diplomáját és dolgozni kezdett, ám öt évvel később áttelepült az NSZK-ba, és az igen rangos düsseldorfi művészeti akadémián folytatta tanulmányait. Távozása megpecsételte az Életöröm sorsát is; a falfestményt a hatóságok később többrétegű bevonattal tették láthatatlanná, a hivatalos indoklás szerint „az épület eredeti állapotának helyreállítása érdekében”. A német újraegyesítéssel természetesen fordult a kocka és a múzeum boldogan tette volna újra láthatóvá a művet, Richter azonban ebbe 1994-ben, a múzeum első kérésének megfogalmazódása idején – és ezt követően egészen mostanáig – nem egyezett bele. És valószínűleg nem egyfajta revansként azért, hogy művét korábban az akkori hatóságok elrejtették, hanem azért, mert alkotói munkásságát úgy ítéli meg, hogy az csak az NSZK-ba való áttelepülése után kezdődött – ami addig született, annak nincs relevanciája, mondja. Ezért az NDK-érában készült munkáit nem engedi felvenni az élemű-katalógusába sem – nem kis bánatára azoknak, akik rendelkeznek ekkor született munkáival. S ha ez az ítélet igaz volt valamennyi, 1962 előtt született munkájára, akkor igaznak kellett lennie az Életörömre is. Nem volt az elutasítás mögött a szülővárosával szembeni averzió sem; 1990 után a művész jó kapcsolatokat alakított ki a várossal, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy rendkívüli gazdagságú archívuma a Drezdai Állami Képzőművészeti Gyűjtemények egyik épületében, az Albertinumban lelt otthonra. Az Albertinum két termében kizárólag az ő munkáit állítják ki, jó áttekintést adva pályájának egészéről a fotóalapú korai realista művektől a későbbi absztrakt alkotásokig. Emellett az archívum anyagára építve rendszeresen tartanak itt kisebb-nagyobb időszaki tárlatokat is.

Gerhard Richter Életöröm című falfestménye (1956) a Német Higiéniai Múzeum déli lépcsőházi előcsarnokában, 1969-es állapot, © a Német Higiéniai Múzeum gyűjteménye, fotó: Erich Auerbach. Falfestmény © Gerhard Richter 2024 (01022024), a Gerhard Richter Archívum, Drezda jóvoltából

Richter tehát újra otthon van Drezdában, de az Életöröm ügyében egészen a múlt évig kellett várni arra, hogy megtörjön a jég. Ekkor a Német Higiéniai Múzeum újból engedélyt kért a falfestmény feltárására, jelezve, hogy ezt csak részlegesen, a felület mintegy hetedére vonatkozóan tervezi megtenni és úgy, hogy az egész folyamat a nagyközönség számára is követhető legyen. Lehet, hogy ez az újfajta megközelítés késztette Richtert korábbi álláspontjának megváltoztatására, de Dietmar Elger, a Richter Archívum vezetője szerint szerepet játszhatott az is, hogy ma már más időket élünk, Richter munkássága közismertté vált és kitűnően dokumentált, így könnyebb az Életörömöt is a helyén kezelni. Akármi is volt a megfontolás, a lényeg, hogy Richter ezúttal igent mondott és a munkálatok márciusban megkezdődhetnek; a közönség azokat március 9-november 17. között a helyszínen is figyelemmel kísérheti. Tudni lehet már azt is, hogy az óriási méretű mű mely jelenetei válnak újra láthatóvá: többek között egy szerelmespár, fürdőző alakok és egy piknikező csoport szabadulhat meg a rájuk rakott rétegektől.

PostPin It!

Budapesttől Párizsig – kiállítások Vera Molnar születésének 100. évfordulóján

Közzétette szerző

Vera Molnar születésének januári 100. évfordulóját már tavaly ősz óta Európa-szerte számos kiállítás köszönti; a most nyíló tárlatok már csak a nemzetközi elismertséget, népszerűséget, műkereskedelmi keresettséget tekintve a csúcsra életének utolsó évtizedeiben felért művész emléke előtt tiszteleghetnek. 100. születésnapját ugyan sajnos már nem érhette meg a művész, azt viszont szerencsére még igen, hogy korábban csak viszonylag kevesek által ismert munkássága az utóbbi évtizedekben lassan, de biztosan a nemzetközi érdeklődés középpontjába került. Hogy ez az áttörés nem következett be már jóval korábban, talán nem is írható teljesen a befogadó közeg számlájára, hiszen munkásságának úttörő, korszakalkotó jelentősége az utóbbi évtizedek történései, fejlődése fényében, az informatikai robbanás korában vált igazán nyilvánvalóvá. Amikor ő elkezdett azzal foglalkozni, amiből a computer art, a generatív művészet kifejlődött, még nem is volt számítógép; előbb dolgozott algoritmusokkal, mint ahogy 1968-tól végre valóban lehetősége nyílt arra, hogy számítógépen futtassa programjait. De sokan még ekkor sem értették, sőt voltak, akik egyenesen a művészet „dehumanizálásával” vádolták. Az információs forradalom aztán visszamenőleg egészen más megvilágításba helyezte munkásságát, aminek mindvégig megmaradtak azok a markáns megkülönböztetői jegyei is, melyek összetéveszthetetlenné tették más, hasonló törekvések mellett elkötelezett művészek alkotásaival – talán a legfontosabb az volt ezek között, hogy nála az érzelmek mindig át tudtak törni a geometria szigorán; színei és formái emocionálisan is hatnak művei szemlélőire.

Vera Molnar, fotó © Galerie La Ligne, Zürich

Annak persze, hogy az ismertséghez és, ma már mondhatjuk – annak ellenére is, hogy ez távolabb nem is állhatott volna Molnar alkatától –, a sztársághoz vezető út sok évtizedes hosszának voltak más okai is, többek között az, hogy őt alapvetően az alkotás folyamata érdekelte és nem a munkák utóélete. Elmúlt már 50 éves, amikor megrendezték első egyéni kiállítását; a műkereskedelemtől sokáig tudatosan távol tartotta magát. És bizonyára szerepe volt annak is, hogy néhány évtizede a női alkotók elismertsége általában is, a művészet és a tudomány határmezsgyéjén működők esetében pedig különösen, jóval alacsonyabb volt, mint férfi pályatársaiké. De a jég lassan megtört, Molnar korszakos jelentősége mindinkább megkérdőjelezhetetlenné vált és ez nem kerülte el a műgyűjtők figyelmét sem. Molnar művei bekerültek a világ több vezető múzeuma – így a New York-i MoMA, a londoni Tate Modern, az ugyancsak londoni Victoria and Albert Museum és a párizsi Centre Pompidou – állandó gyűjteményeibe, árai egyre feljebb kúsztak az aukciókon; a műtárgy.com adatai szerint 2013 és 2022 között már a 6. legnagyobb forgalmú magyar/magyar származású élő művész volt. Munkásságát magas kitüntetésekkel ismerték el, 2022-ben műveit bemutatták a Velencei Képzőművészeti Biennálé központi kiállításán. Tavaly „robbantott egy bombát” a nemzetközi műkereskedelemben is: egy Martin Grasser nevű, San Francisco környékén élő művésszel együttműködve 500 NFT-t készített, melyeket a Sotheby’s bocsájtott árverésre. Az aukció, mely demonstrálta az akkor már 99 éves Molnar életének végéig megőrzött nyitottságát az újdonságok felé, teljes sikerrel zárult; a Témák és variációk sorozat darabjai, melyek az NFT-t alkotó három betűre épülnek, alig egy óra alatt elkeltek 1,2 millió dollár összértékben. A maga nemében egyedülálló aukció különlegességét az is fokozta, hogy a manapság nagyon ritkán alkalmazott, ún. holland formában bonyolították le – ilyenkor az árak a kikiáltási árról nem felfelé indulnak, hanem mindaddig csökkennek, amíg a művek gazdára nem találnak.

PostPin It!

Meghalt Katona Szabó Erzsébet textilművész

Közzétette szerző

A Ferenczy Noémi- és Prima-díjas textilművész, érdemes művész, Gödöllő város díszpolgára, a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány elnöke február 5-én, életének 72. évében hunyt el. Katona Szabó Erzsébet 1998-ban alapította és alkotta meg a Gödöllői Iparművészeti Műhely koncepcióját, majd 2018-ig, 20 éven keresztül számos jelentős kiállítást és egyéb eseményt valósított meg a művészeti vezetése alatt a GIM-házban és annak kertjében. Alkotásait legutoljára 2023-ban a Műcsarnokban rendezett, Velúr című egyéni kiállításán láthatta a nagyközönség. Katona Szabó Erzsébet az elmúlt hónapokat a gödöllői Várkapitányi Lakban 2024. április 13-án nyíló összegző kiállításának előkészületeivel töltötte, a tárlat megnyitóját már nem érhette meg.

Mint a Gödöllői Iparművészeti Műhelynek a művész halála alkalmából kiadott közleménye hangsúlyozza, Katona Szabó Erzsébet kifogyhatatlan alkotó erejének, mindig sugárzó, inspiráló személyiségének lenyomatát művészeti alkotásaiban és a Műhely általa megalkotott, páratlan értékű entitásában hagyta az utókorra.

Borítókép: a Gödöllői Iparművészeti Műhely jóvoltából

PostPin It!

Elhunyt Nagy Gábor Mihály (Nagámi) szobrászművész

Közzétette szerző

Nagy Gábor Mihály Csiky Tibor tanítványa volt, pályáját faszobrászként kezdte. Művei több mint négy évtizede szerepelnek rendszeresen kiállításokon; első egyéni tárlatára 1993-ban került sor. Munkáit számos alkalommal díjazták, így elnyerte többek között a győri XIV. Nemzetközi Művésztelep díját 1992-ben, majd a IV. és a VI. Országos Faszobrászati Kiállítás díját Nagyatádon 1994-ben, illetve 1998-ban. Munkásságát 2016-ban Munkácsy Mihály-díjjal ismerték el.

Nagámi a hazai konstruktív plasztika kiemelkedő jelentőségű, egyéni hangú és kifejezésmódú alkotója volt, aki, ahogy Götz Eszter fogalmaz egy 2011-ben a Szombathelyi Képtárban rendezett kiállítása kapcsán, „meglelte a nyugodt formák mögül sugárzó sebzettség, az organizmus és a gondolat találkozási pontjait”. Szikár plasztikái mesteri módon építenek a felhasznált anyagok, főként a fa, az acél és a vas ellentétére, eltérő természetére.  

Borítókép: Nagy Gábor Mihály (Nagámi). Fotó: Botos Péter; a fotó szerzőjének jóvoltából  

PostPin It!

Régi-új kortárs múzeummal gyarapodik az idén Ausztria

Közzétette szerző

Schröder (69) már jó előre bejelentette, hogy 25 év után nem pályáz meg egy újabb ötéves ciklust a bécsi Albertina élén, ezért évindító sajtótájékoztatóját – a maga nemében az utolsót – a szokottnál is nagyobb érdeklődés előzte meg. Az osztrák múzeumi színtér legutóbbi negyedszázadának történéseire valószínűleg senki nem nyomta rá olyan erőteljesen a bélyegét, mint ő; számos húzása generált vitákat, sokszor állt kritikák kereszttüzében, azt azonban senki nem vitatja el tőle, hogy neki köszönhetően vált a korábbi, szakmailag ugyan jelentős, de kicsit poros, a múzeumlátogatók többségének ingerküszöbét csak ritkán elérő grafikai gyűjteményből Bécs, Ausztria, sőt egész Európa egyik legfontosabb és leglátogatottabb képzőművészeti múzeuma, pontosabban – az említett sajtótájékoztatón elhangzottak után már joggal mondhatjuk – múzeum-birodalma.

Az említett sajtóesemény legfontosabb bejelentése ugyanis ezúttal nem az éves kiállítási program volt – bár, mint látni fogjuk, az is tartalmaz komoly érdeklődésre számot tartó bemutatókat –, hanem a múzeum harmadik kiállítóterének április 9-re tervezett megnyitása. Schröder ezzel végképp a terjeszkedés nagymestereként vonul be az osztrák múzeumtörténetbe. Előbb az intézmény törzshelyén, Bécs szívében bővítette jelentősen a kiállítóteret, majd 2020-ban a város egyik ikonikus épületében, a Künstlerhausban megnyitotta az Albertina Modernt, kevesebb mint negyed év múlva pedig már látogatókat fogad a „birodalomhoz” Bécs tőszomszédságában frissen csatlakozó Albertina Klosterneuburg. Ez, mint írásunk címe jelzi, valójában egy régi-új múzeum; a Heinz Tesar osztrák állami díjas sztárépítész által tervezett méretes modern épülettömb 1999-es megnyitásától 2016-ig, cégbirodalmának csődjéig az egyik legfontosabb osztrák műgyűjtő, Karl Heinz Essl kortárs gyűjteményének, illetve válogatott időszaki tárlatoknak adott otthont. A gyűjteménynek a Baumax-birodalom megingása utáni hányatott sorsáról 2014 és 2017 között rendszeresen beszámoltunk, többek között itt, itt és itt.

Prof. Dr. Klaus Albrecht Schröder, © Albertina,Wien, fotó: Christopher Mavric

PostPin It!

Erekkel eleven a ház – Gondolatok Éles Lóránt kiállításáról

Közzétette szerző

Sam Lowry rémálomból ébred. A lakását füst lepi el, melyet a légkondicionáló berendezés meghibásodása okoz. Telefonál a Központi Szolgáltatóháznak, annak reményében, hogy sikerül szerelőt hívnia a probléma sürgős megoldására, ám nemleges választ kap. Még ugyanaznap este a körözés alatt álló, illegálisan dolgozó fűtő-hűtő mérnök, Harry Tuttle siet a segítségére, további bonyodalmakat okozva ezzel a főhősnek. A falak mögött húzódó tekervényes csőhálózatok másnap teljesen beborítják az otthonát, élő, lélegző lényeknek tűnnek, emberi szervekhez hasonlatosan pulzálnak, működtetik a lakás berendezését, keringetik a működéshez szükséges anyagokat. Éles Lóránt kiállításának címe kapcsán ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg bennem, mint mikor az 1985-ös Brazil című disztópikus retro-futurista elemekkel operáló film fentebb összefoglalt jelenetét láttam – Erekkel eleven a ház.

Éles Lóránt munkásságának középpontjában az organikus világ és az ipari eszközök együttes megjelenítése, azok kapcsolata, valamint a külső és belső tér dinamikája áll, mely legtöbbször hétköznapi világunkból ismert ipari tárgyak átértelmezéseivel kerül kifejezésre. Munkáival megidézi az épületekben, gépekben, ipari környezetben található cső motívumot, számos jelentésréteggel ruházva fel azt. Talán az urbex közösségek résztvevőin, – kik ugyanolyan szenvedéllyel fedeznek fel egy elhagyatott barokk villát, mint egy gyárépületet, amit visszahódítani látszik a természet – valamint bizonyos szubkultúrák (pl. cyberpunk, steampunk) képviselőin és zenei ágazatokhoz (pl. industrial, aggrotech) kapcsolódó képi világ megalkotóin kívül a hétköznapi ember számára ez a tárgy esztétikai értéket nemigen képvisel. A sokszor tekervényes, beláthatatlan távolságokra elérő, föld alatt és pincerendszerekben futó csőhálózatok azonban titokzatos, misztikus, horrorisztikus benyomást keltő ipari tartozékokat megidéző alakzatok Éles művein keresztül rejtett mikroorganizmusok burkaivá válnak.

Éles Lóránt: No. 003, 2021, acél, damil, világítás, 200 x 60 x 40 cm, fotó: Sutus Nóra

PostPin It!

Bábu és gravitáció – Waliczky Tamás kiállításáról a Molnár Ani Galériában

Közzétette szerző

Mielőtt egy vékony, csont és bőr emberekből álló csoport körbeveszi, majd megeszi Péter Földes hasfájásig túlevett főszereplőjét az Éhség című 1974-es animációban, egy hosszú esési jelenetnek vagyunk tanúi. Bízva a tabletták gyógyhatásában, a regenerálódás reményében lefekvő férfialak lehunyja a szemét, de megnyugvás helyett, álmában kiesik az ágyából és a gravitáció a mélybe húzza. Esés közben teste minden irányban forog előttünk, hol a feje van fent, hol a talpa. A pörgés következtében a meztelen férfinak minden testrészét telibe látjuk. A film egy történetet mesél el, van eleje, közepe és vége, valamint súlyos morális üzenete a földi javak igazságtalan elosztásában.

Bábu és gravitáció

Waliczky bábuja ezzel szemben nem egy történet, hanem egy állapot szereplője, aki a végtelenségig hánykódik-vetődik, mindaddig, amíg fut az a számítógépes szoftver, ami szimulálja a bábu behatárolt terének, egy fémdoboznak a forgását. A gravitáció okozta esés itt nem a főszereplő tetteinek a következménye. Mintha azt látnánk: hiába próbáljuk magunk alakításával kézbe venni életünket, a környezetünket nálunk nagyobb erők mozgatják, amelybe nincs beleszólásunk. Mi csak esünk, vergődünk és ütődünk. Meg lehet ugyan határozni a lény fizikai tulajdonságait: testmagasságát, testsúlyát, testrészeinek külön-külön lehetséges mozgási irányát és korlátjait – a bábú térde is csak az emberi térd zsanér-szerű hajlítására képes. Sőt, azt is ki lehet kötni, hogy a földi, 9.8-as gravitációs érték legyen érvényben. Mindezek a megkötések a földi valósághoz csatolják a szereplőt és az állapotot, de mivel szoftver szimulálja a kubus véletlenszerű mozgását, alkotó és néző együtt szemléli a történéseket, a bábu szó szerint hányattatott sorsát. 

PostPin It!

Barangolások Európa kulturális tereiben – a Ludwig Múzeum bemutatta éves programját

Közzétette szerző

A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum idei első időszaki kiállítása a néhány hónapja, röviddel 100. születésnapja előtt elhunyt Vera Molnar életműve előtt tiszteleg. Az À la recherche de Vera Molnar című, február 10-április 14. között látogatható tárlat két részből áll majd; egyik fele áttekinti a művész pályájának meghatározó fejezeteit, végigköveti Molnar vonal- és formarendszereinek alakváltozásait. A kiállítótér másik felében a kortárs nemzetközi szcéna ismert alkotói, köztük Refik Anadol, Aurèce Vettier, Arno Beck, Casey Reas, Mark Wilson és Samuel Yan alkotásait láthatjuk, melyeket az köt össze, hogy valamennyi Molnar alkotásaira egyedi módon reflektálva tiszteleg a kiemelkedő jelentőségű életmű előtt. A kiállítás a Ludwig Múzeum, a bonni Stiftung für Kunst und Kultur és a Vintage Galéria együttműködésével valósul meg.

Vera Molnar: Hypertransformation /Diptyque I., 1974-1979 vászon, vinil, 147 × 150 cm, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

A német Till Brönnert eddig főként a jazzpódiumokról ismertük; most a Bartók Tavasz keretében, a Ludwig Múzeum és a Müpa együttműködésében fotóművészként mutatkozik be a magyar közönség előtt. Fotói egyszerre keresik az európai népekben a közös és az elválasztó elemeket, a globális és regionális jelentések érzékeny szövetén keresztül mutatják be korunk Európáját. A kiállításának címét is adó jelenlegi projektje, az Identitás-Európai tájkép még készülőben van és elsőként a Ludwig Múzeum látogatói láthatják április 14-augusztus 25. között.

PostPin It!