Best WordPress Hosting
 

Archívum címkék: kiemelt

Ahol az izzadással a lelki méreganyagok is távoznak

Közzétette szerző

Már-már közhely, hogy bár rettentően vágyunk a közösségi élményekre, az emberi interakciókra, az őszinte kommunikációra, mégis mind távolabbra sodródunk embertársainktól. Egyre több az egyszemélyes háztartás – hazánkban már minden harmadik ember egyedül él –, baráti kapcsolataink észrevétlenül elkopnak, korábban összejáró társaságaink lassan felbomlanak, hiába a végtelen mennyiségű online platform, amelyek elvileg pont a kapcsolódásunkat segítenék elő.

Valahol egy vadregényes, észtországi erdőben van viszont egy fából készült szaunakunyhó, ahol a nők időről időre összegyűlnek, hogy a forró, füstös levegőben kiizzadják magukból nemcsak a testi, de a lelki méreganyagokat is. A Smoke Sauna Sisterhood című észt dokumentumfilm az ő beszélgetéseikbe enged betekintés. És bár az északi népekről megvan az a jól bejáratott sztereotípiánk, hogy tartózkodóak és távolságtartóak, ebben a szaunában a különböző életkorú nők olyan szabadon osztják meg egymással női létük legintimebb, legérzékenyebb területeit is, ami Magyarországról nézve elképzelhetetlennek tűnik.

Az észt füstszaunáknak nyolcszáz éves múltja van – régebben még a szüléseket is ezekben vezették le, gyógyítottak is bennük –, nem véletlenül kerültek fel az UNESCO kiemelt kulturális örökségeket rögzítő listájára. Ma nagyjából négyszáz ilyen szauna van az országban, amelyekben egész családok, szomszédok, barátok járnak össze, hogy közösen izzadjanak, szocializálódjanak. De más, praktikus dolgogra is használják őket: időnként a meztelen testek és a megtisztulási rituálék helyét a füstölni való sonkák, húsok foglalják el.

PostPin It!

Le nem élt életeink

Közzétette szerző

Kedves mantrám, hogy valójában mindenki vallásos. Ha ugyanis mindenestül kizárjuk annak a lehetőségét, hogy transzcendens hatalmak kezében vagyunk, ami marad, abszurd és félelmetes. Nem létezik olyan ember, aki ne hinne abban, hogy valamiért-valamire született, hogy személyesen rá szabott feladatai vannak, hogy az élete valahonnét valahová tart. Teljesen elfogadhatatlan képzet, hogy minden esetleges, hogy a szüleink találkozása a vak véletlen műve volt, és hogy nem valamiféle védettségben, felsőbb jóváhagyással járjuk az utunkat, hogy az ittlétünknek nincs célja és értelme.

Hogy erre semmilyen bizonyíték nincsen? Éppen ez a lényeg. Ezt ugyanis bizonyíték nélkül is mindenki tudja, sejti, megéli, hiszi, és nem kell újra meg újra megbizonyosodnia róla. A bizalmunk is nagyon árulkodó. Indokolatlan és megindokolhatatlan bizalommal élünk, fordulunk egymáshoz, fogadunk minden eseményt, mintha az életünk film lenne, és a forgatókönyv legalább Oscar-díjas. Látatlanban elhisszük, hogy akikkel találkozunk, kedvelnek (vagy legalább nem utálnak) bennünket, hogy közünk van egymáshoz. Még egy villamosutat sem tudunk anélkül értelmezni, hogy akikkel ott együtt vagyunk, nem a sorsunkhoz tartoznak, és az utazóközönség tagjai nem mind valamilyen ott és akkor készülő, jelentéssel teli előadás szereplői. Sok-sok illúzió, mégis a mindennapjaink alkatrészei. Ha jobban belegondolunk, az optimizmus is teljesen tarthatatlan, és mégis a legemberibb hiedelem. Nem lehet akarni, erőltetni, megtervezni: egyszerűen az üzemanyagunk.

Az Előző életek szerelmespárjának (ez talán már így az elején is kockázat nélkül kimondható róluk) engesztelhetetlen romantikusokként kezdettől drukkolunk, és ezzel ideális nézők módjára sétálunk bele az alkotók által gondosan előkészített csapdába. Akarjuk, hogy ők egymáshoz tartozzanak, egymásnak születtetek legyenek, és biztosak vagyunk benne, hogy ha sok nehézség árán is, de előbb-utóbb utat találnak majd egymáshoz. Minél leküzdhetetlenebbnek tűnő akadályok tornyosulnak ez elé, annál inkább.

PostPin It!

Felnőttként édinyelven gügyögni menő?

Közzétette szerző

Létezik egyáltalán jó vagy rossz nyelvi forma? Miért fontosak a normák és az igazodási pontok? Milyen nyelvi eszközökkel próbál hatni ránk a média? Mit eredményezhet a túlzott idegenszó-használat? Netán pont az ellenkezője, a purizmus?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ az Élő magyaróra című sorozatunk első epizódja.

Készítette: Terdikné Takács Szilvia, Pölcz Ádám, Erdei Bálint, Milo Gábor, Újvári Gyula, Kojnok Dávid, Sófalvi Csaba

PostPin It!

A kert, ahol Petőfi megpihen

Közzétette szerző

Körülbelül egy órával előbb érkezem, és rögtön a reformkorba. A Petőfi művelődési központ előterében pártás honleányok tesznek-vesznek: ez itt most a Pilvax kávéház. Az asztalokon álbajuszok (?!), tálcákon islerek Petőfi nevének betűit kiadó sorai, a falon fémhulladékból (csavarokból, fogókból, rugókból) virtuóz módon megalkotott Petőfi-portré, a sarokban írógépbe fűzve a Nemzeti dal kézirata, hátrébb mentés fiúk várakoznak, a színházteremben néptáncospróba folyik, és időnként egy huszárcsapat is átvonul a színen. Középen a nagy nyüzsgést irányító, de legalábbis moderálni igyekvő igazgató, Takács József áll, és csak egy kicsit ijed meg, amikor öt percet kérek tőle. 

A központot 2022-ben felújították, 2023-ban minősített közművelődési intézmény lettek, A helység kalapácsa-előadásuk és Széplaky Pál Petőfi-verseket piktogramokban elmesélő kiállítása nagy siker volt; idén, a magyar kultúra napja alkalmából pedig Csuja Imre járt náluk Petőfi-versekkel, sorolja. Szerették volna valami maradandóval is emlékezetessé tenni a bicentenáriumot, és mivel hallottak a kiskőrösi, nyitott könyvet formázó padokról, amelyekre ott is Petőfi-verseket írtak, NKA-pályázati lehetőséggel élve egy ilyen felállításáról és a ház kertjének Petőfiről való elnevezéséről döntöttek. Közösségi térnek és olvasósaroknak egyaránt szánják. Mivel szökőkútja révén romantikus hangulatú, szerelmes vers illett hozzá, így a padra írandó versként a Minek nevezzelek?-re esett a választás. Reményük szerint sok híres művész ül le majd ide, hogy családias esteken mondjon verseket a központ látogatóinak.

Kisétálok a kertbe, és körbejárom a nap főszereplőjét, a dizájnos és az egyre erősebb napsütés ellenére még deres padot, aztán az épület előtt a ma megkoszorúzandó, már nem az ifjú lánglelkűt, hanem a szabadságharc gondterhelt, a haza sorsáért joggal aggódó őrnagyát ábrázoló Petőfi-domborművel is farkasszemet nézek. 

PostPin It!

Újsághirdetésre jelentkezett, most az Oscar várományosa Mihalek Zsuzsa

Közzétette szerző

Meglepett a jelölés?

Őszintén szólva nem. Amikor megláttuk a látványterveket, és nekifogtunk őket megvalósítani, éreztük, hogy ütős lesz, majd amikor a stábtagok elképedve jöttek be a díszletbe, már tudtuk, hogy valami nagyon jót csináltunk. Jórgosz Lánthimosz rendező neve eleve garancia a minőségre. Két angol tervező, James Price és Shona Heath elképzelései alapján, de a saját ízlésünket latba vetve dolgoztunk. Nagy csapat vagyunk, sokan segítik a munkámat, és csupán szerencse kérdése, hogy az én nevemet sorolták fel az Oscar-jelöltek között. Fontos feladatom felkutatni és jól dönteni, hogy kiket veszek magam mellé. 

Hogyan értesültél, hogy te vagy a szerencsés?

PostPin It!

A drága Nicolas Cage olcsó kalandjai

Közzétette szerző

Az Álmaid hőse paródia, méghozzá fergeteges humorú. Hogy minek a paródiája, az már nehezebb kérdés, de ha erre jó választ adunk, érthetővé válik az amúgy enigmatikus utalásrendszer, amely ennek a filmnek a legnagyobb erényeit rejti. Nézése közben többször is eszembe jutott Hide the Pain Harold, a leghíresebb magyar mém, mint akire Cage behelyettesíthető lenne. Annak ellenére is, hogy Cage – rengeteg, kiváló és Arany Málnát érdemlő, rettenetesen igénytelen filmjei révén egyaránt – nemcsak Amerika, hanem az egész világ kollektív tudatalattijában ott van, emberek milliárdjai (!) számára jelent valamit, idéz fel emlékeket, jelenhetne meg szép és rémálmokban egyaránt; attól függően, ki milyen szerepben látta. Óriási színészi és rendezői teljesítmény őt ezzel a háttérrel mémmé változtatni, és az Álmaid hőse egyik fő humorforrása nem utolsósorban ez. Az alkotók és a néző közötti együttműködés, összekacsintás szükséges ugyanis ahhoz, hogy világossá váljon: itt most éppen az lesz ismeretlen, jelentéktelen és semmilyen, aki amúgy mindannyiunk által tudott módon jelentéstől roskadozó. Először is erre a játékra hív a film.

A világszerte milliók álmaiban megjelenő Cage – pontosabban az általa játszott egyetemi oktató Paul – némileg Woody Allenre emlékeztető csetlés-botlásával, bénaságával, hiúságával és önmagát folyton leleplező ellentmondásaival olyan karaktert hoz, aki többet remélt az élettől, de érdemén felül. Jól jellemzi az a régi ismerősével-kolléganőjével folytatott beszélgetés, amely során vérig sértődik, mivel a hölgy úgymond elvette az ő nagy tudományos témáját, pedig az valójában csak ötlet volt, és éppen azért maradt kidolgozatlan, mert ő soha nem szánt rá időt-energiát. Sikertelenségéért, átlagosságáért másokat hibáztat, mert szerinte két évtizedes egyetemi működése igenis méltó lenne az elismerésre.

És itt fakad fel a film újabb humorforrása, amely egyben kíméletlen kultúrkritika és korriport is: hogy manapság mi minden tarthat számot élénk figyelemre, hogy kik és milyen alapon lehetnek híresek, milliók kedvencei. Hogy ehhez lassanként alig-alig kell valami. Nagy baj van azzal a világgal – sugallják az alkotók –, amelyben felcserélődik a sor- és a logikai rend, és ennek következtében nem az lesz híres, akinek ez valamilyen teljesítménye révén kijárna, hanem maga a híresség, ismertség válik értékké, amiből aztán minden más következik: vagyis azt, akit sokan ismernek, eleve értékesnek fogjuk tartani.

PostPin It!

Én ilyen guggon ülő vagyok

Közzétette szerző

A Magyar Állami Operaházban beszélgetünk, ami Önnek emblematikus helyszín, hiszen itt kezdődött az opera és a színház iránti szeretete, innen indult statisztaként. Hogyan került az Operába a mezőgazdasági szakközépiskolából?

Nagyon kacskaringós út volt. Már az meglep, hogy tud arról, hogy mezőgazdász akartam lenni. Vagy valamilyen hangszeres művész. Akadtak, akik biztattak, tanuljak énekelni, érdemes lenne. 1950-ben a családunkat Sellyéről, a szülőfalumból kitelepítették a Hortobágyra, én akkor 17 éves voltam. A kényszermunkatáborban négy-ötszázan lehettünk, édesapám, ha ideje volt rá, rögtön elővette a csellóját, itt ivódott belém, hogy a zene milyen gyógyír az ember lelkének. Az egyikük hegedülni tudott, a másik dobolni, volt köztünk harmonikás is. Abban a nyomorúságos helyzetben mi, fiatalok igyekeztünk jól érezni magunkat, a fiúkkal esténként szerenádot adtunk, én voltam az egyik énekes. Ott kezdtem el énekelni. Egyik sorstársamnak tenor hangja volt, nekem bariton, rövidesen mi lettünk „az énekesek”. Egy ügyvédember, Török Géza azt mondta: – Csaba, ha egyszer innen kiszabadulsz és módod lesz rá, tanulj énekelni, szép hangod van. Ez adta az indítást, de akkor még azt hittem, hogy mezőgazdász leszek.

Bede-Fazekas Csaba a 90. születésnapja alkalmából rendezett gálaműsoron a Győri Nemzeti Színházban. Fotó: Győri Nemzeti Színház

PostPin It!

Bájos szörnyetegek

Közzétette szerző

A Frankenstein-alaptörténeten nehéz új fogást találni: Lánthimosznak, akit olyan filmjeiről ismerhetünk, mint a Kutyafog (2009), A homár (2015), az Egy szent szarvas meggyilkolása (2017) vagy A kedvenc (2018), mégis sikerült. Ehhez persze jó alapanyagra is szüksége volt: a film a modern skót irodalom megmeghatározó alakja, Alasdair Gray (1934–2019) 1992-ben megjelent regényét adaptálja, amelynek címét valahogy így fordíthatnánk le: Szegény párák: epizódok Archibald McCandless skót közegészségügyi tisztviselő korai életéből. A posztmodern regény középpontjában Archibald felesége, a halálból visszahozott Bella Baxter kontinenseken átívelő, különös története áll, amelyet a férj mellett egy Godwin Baxter nevű sebész is kommentál. 

Lánthimosz a 2010-es évek elején glasgow-i otthonában felkereste az akkor már idős írót, aki áldását adta a feldolgozásra, miután megnézte a rendező néhány filmjét (állítólag a fia mutatta meg neki, hogyan kell kezelni a DVD-lejátszót), majd rögtönzött idegenvezetést tartott vendégének a skót fővárosban.

Egy regény filmes adaptációja során általában óhatatlanul egyszerűsítésekre van szükség: míg Gray regénye igazi metanarratíva, amelyben a történetvariánsok néha felülírják egymást, és sok minden homályban marad, Lánthimosz és a forgatókönyvet jegyző Tony McNamara lineárisan építkezik, és nem sok titkot hagy megfejtetlenül. 

PostPin It!

Valaki kedvenc dala mindig kimarad

Közzétette szerző

A Thy Catafalque-ról az első, ami eszembe jut, a sokszínűség, a kísérletezés és megújulás. Hogyan találtál rá a zenei bátorságodra?

Már az indulás korlátok nélküli volt, vagyis technikailag nagyon is korlátok közé szorult, mivel első zenéim számítógéppel készültek, Commodore Amigán a kilencvenes évek legelején, mivel akkor erre volt lehetőségem. Négy sávon kellett megoldani mindent, szóval technikailag mindenképpen nagyon szűk volt tér, viszont az ember megtanult ügyesen gazdálkodni és kihozni a maximumot a kereteken belül. Az amigás demo scene volt rám nagy hatással, utána jöttek más zenei impulzusok a meglévők mellé, idővel gazdagodott a háttér.

Korábban azt nyilatkoztad, hogy a kilencvenes évek metálszcénája sokkal sokszínűbb volt, mint a mai, és ma már elképzelhetetlen hasonló sokszínűség.

PostPin It!

Kiterítenek úgyis

Közzétette szerző

A Hatalom olyan, mint a címe: tőmondatokban fogalmaz, tárgyilagos, „nincs itt semmi nézni való” jellegű. Az ítéletet, mint A tanúban, már előre megírták. A felszín csendes, és hatalmas, befolyásolhatatlan gépezet dolgozik azon, hogy így is maradjon. Időnként, a titkosrendőrség épületének ebédlőjében már-már falanszterszerű világgal szembesülünk, ami arra utal, hogy a film lehetetlennek állítja alakjai bármiféle cselekvési szabadságát.

A jemeni helyzetre vonatkozó tudósítások nemrég világossá tették számomra, hogy a rend, az állami működés stabilitása, egy erőközpont megkérdőjelezhetetlen uralma már önmagában mekkora érték – szinte teljesen függetlenül a hatalmi ideológiától és a felül levők emberi minőségétől. Fontos ugyanis a hétköznapok nyugalma, biztonsága, kiszámíthatósága. A polgári keretek, amelyekben magabiztosan el tudjuk magunkat helyezni, az unalmas, bürokratikus hivatalok, amelyekhez ügyeinkkel-bajainkkal fordulhatunk, na és a szabályrendszer, amelyet nemzedékek sora alkotott meg, és csak ritkán, nagyon indokolt esetekben, mindenki számára kellő felkészülési időt hagyva változik.

Szeretek Szlovákiába időről időre átruccanni, például a fél évszázada (a Covid-időszakot kivéve) minden év októberében megrendezett Simon–Júda-napi vásárra, amelynek forgatagát járva megérezhetünk valamit az ősi intézmények egykedvű, mindent túlélő rendjéből. Ahogyan annak bölcsességéből is, hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk a bennünket is magával sodró áradáshoz, történelmi folyamatokhoz képest. Szlovákia még nálunk is kisebb, és közép-európai lévén velünk jól összehasonlítható, sok hasonló problémával küzdő ország. Politikai életét a legutóbbi választás roppant hektikusnak mutatta, a 2018-as Kuciak-gyilkosság pedig a mélyben zajló folyamatok romlottságáról tanúskodott, amelyekben a politika is vastagon benne volt. Ez annak idején Fico távozásához vezetett, közelmúltbeli visszatérése viszont arról tanúskodik, hogy „az erős ember, aki rendet tesz” a zűrzavaros évek tapasztalatainak birtokában újra milliók számára vált odaát vonzó karakterré.

PostPin It!

Lódobogás, fénykard és rémálmaink zajai

Közzétette szerző

Hangzavar – ha jelenkorunk hétköznapi tapasztalatait, a minket körülvevő világ jellemzőit vesszük számba, ez a szó a legtöbbünk számára valószínűleg az első öt leíró kifejezés között szerepel. Hangzavar vár az utcán, a munkahelyen, a bevásárlóközpontokban, hangzavar van az otthonunkban, sőt, bizonyos értelemben a fejünkben is: a külvilág zajai elől a fülhallgatóink alkotta privát hangzó környezetbe menekülünk.

Ebben az ingergazdag élettérben talán meg is feledkezünk arról, mennyire fontos a hang a mindennapjainkban, és hogy milyen hatást tehet a hangulatunkra, az éberségünkre, a munkatempónkra vagy akár az egészségünkre az, ha nem élünk harmóniában a hangzó környezetünkkel. Nem is beszélve arról, hogy az audiovizuális művészeti alkotások és multimédiás tartalmak – melyek a ma emberének alapértetődőnek mutatkoznak – esztétikai megformáltsága, a velük szerzett élmény is nagyban függ attól, milyen műgonddal tervezték meg hozzájuk a hangokat.

Ezt a tervezést értjük a hangdizájn (néhol angolul hivatkozva: sound design) alatt. Korábban már röviden ejtettünk szót arról, hogy milyen – első ránézésre meglepő, ám nagyon is fontos – területeken találkozhatunk a kimunkált hangokkal. Legutóbb a hangdizájn autóiparban való hasznosítását érintettük. Ezen írásunk egyik megszólalója, Hajnóczy Csaba zenész, zenekutató ugyanakkor kiemelte: közel sem újdonság a hangtervezés metódusa, épp csak szavunk nem volt rá korábban, hogy ezt a tevékenységet megnevezzük. Meglátása szerint akár egészen a 15. századtól találhatunk példát az alkalmazott zeneszerzésre, amennyiben azt úgy tekintjük, mint minden olyan zenei megszólalást, amelyet nem kizárólagosan zenei tevékenység alá rendelnek.

PostPin It!

A magyar Tom Cruise képezte ki Kamarás Ivánt

Közzétette szerző

Egy rendkívül hideg délutánon érkezem meg a Magyar Honvédség szentendrei Altiszti Akadémiájára, amely csupán egyike a S.E.R.E.G című sorozat tizenöt forgatási helyszínének. A címet adó mozaikszó öt angol kifejezés rövidítése: szolgálat, kiválóság, tisztelet, étosz és irányítás – mondja Pálinkás Szilveszter. A sorozat katonai szakértője csaknem egy éve, jóformán a munka kezdetétől szorosan együtt dolgozik a stábbal. Már a forgatókönyv megírásánál szükség volt művelettervezői tapasztalataira, mint ahogyan más ismereteire is: a jelmezek, a kellékek – köztük a fegyverek – összeállításakor.

A sorozat szereplői a magyar honvédségnél rendszeresített egyenruhát viselik, a fegyverek is ebből az eszköztárból származnak. Természetesen a színészek kezébe már „hivatalosan hatástalanított” állapotban kerülnek, egyébként a harci eszközöket a filmben is kiképzett katonák kezelik. – Minden színész általános katonai kiképzést kapott, illetve a sorozatban betöltött szerepük szerint hajtottak végre harcászati, taktikai feladatokat. Némelyikük nagyszerű katona lett volna – jegyzi meg, majd mosolyogva hozzáteszi, hogy ajánlotta is: fontolják meg a területvédelmi tartalékos szolgálat lehetőségét, amit színészi munkájuk mellett is végezhetnek.

Pálinkás Szilveszter, főhadnagy. Fotó: HM Zrínyi média Kft.

PostPin It!

Lator László elvesztett édenkertje

Közzétette szerző

„Kiskorom talán legfontosabb, némi túlzással akár azt is mondhatnám, világszemléletemet meghatározó színtere egy óriási kert volt. Több versem is ebben az akkor titokzatosnak, sokféle jelentéssel zsúfoltnak érzett kisvilágban gyökerezik, három a címével is közvetlenül kötődik a kerthez. Azt hiszem, ott nyűgözött le először a szemem előtt, karnyújtásnyira zajló szakadatlan, de vele mégis egynemű létezés.” „A kert egyszerre kínálta a vad természet erejét és a jól gondozott kert szelídségét. Nekem ez az állandóan pusztuló és teremtődő anyagi világ az alapélményem” – írta Lator László, és a korábban vele együtt előkészített, 1920 és 1944 között készült családi fényképekből összeállított, de végül csak most, posztumusz, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia által kiadott, a közelmúltban az MTA könyvtárában bemutatott album közege és részben témája is az egykori, gyermekkori kert – a Gálffi László által az esten felolvasott emlékezés- és versrészletek jól illusztrálták ezt.

Sásvár, 1931. május, Lator István felvétele. „Ez megint a baromudvar, hátul a gépszín és a magtár, itt focizunk a gyerekekkel. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy ezek parasztgyerekek, és mindegyik kalapban, sapkában, mindegyik mezítláb van. A bátyámon, szemközt a labda mögött, ing, zokni, cipő, balra hátul félrehúzódva talán Ivánkovics Mari látszik.”

A könyvbemutató légköre, hangulata kivételesen lelkes, családias volt, és meghatóan a terembe idézte a költő emlékét. Sokak – barátok, tisztelők – adománya, előfizetése tette lehetővé a létrejöttét, és Lator nagyon szerette volna még kézbe venni. Több mint fényképalbum, nem csak díszes függelék az életműhöz; visszaemlékezései, A megmaradt világ párdarabjának is tekinthető, a jegyzetei tőle származnak, mondta el az est házigazdája, Ferencz Győző. Kemény Aranka, a kötet szerkesztője hálával emlékezett a költővel folytatott közös munkára, aki a régi, nagyrészt édesapja, valamint bátyja és Lator által készített képeket kezdetben magántermészetűnek és intimnek, poétikája szempontjából mellékesnek tartotta, de aztán partnerré vált abban, hogy az irodalmi képeskönyvek hagyományába jól illeszkedő, például Weöres Sándorról és Németh Lászlóról megjelent kötetekhez hasonló kötet megjelenhessen: az öt megmaradt családi albumból válogatva egy hatodik születhessen a köz számára. Interjút is adott e célból, és magyarázó kommentárokat is fűzött a képekhez. Nagyrészt ezekből, A megmaradt világ részleteiből és a témához kapcsolódó verseiből állt össze a könyv szövege. A családi albumok 361 képéből százhetvenet válogattak bele.

PostPin It!

Létezik optimista magyar himnusz

Közzétette szerző

A himnusz eredete a dicsőítő ének jelentésű görög ὕμνος (hümnosz) szóra vezethető vissza, de már korábbról, az óegyiptomi és a sumér birodalom korából léteznek írásban fennmaradt szakrális himnuszénekek. A himnuszköltészet a középkorban élte virágkorát: a vallási szertartások részévé vált, zene- és irodalomtörténeti szempontból is fontos mérföldkőnek számítanak.

A későbbi korokban a himnuszok eredeti jelentése módosult, és ha nem is szorult ki belőlük teljesen a vallásos tartalom, de megjelent bennük a bölcseleti, helyenként filozofikus mondanivaló. Ennek megfelelően tágult ki a téma, hiszen konkrét emberekhez még csak-csak szólhat a fohász, de elvont eszmékhez nehéz imádkozni. A lazuló tárgyi keretek közt szövegszinten megmaradt a himnikus hangvétel, a szárnyaló lendületet zeneileg leginkább a tömeg- vagy csatadalok biztosították.

Különösen a nemzetállamok létrejöttével kapott erőre a műfaj, és bár korábbra datálható nemzeti himnuszok is vannak – a legrégebbi a holland, az 1568 és 1572 között, a németalföldi felkelés idején keletkezett Wilhelmus, amelyet viszont csak 1932-ben tettek meg az ország hivatalos himnuszává –, a 19. században élte virágkorát. Az elsőt. A 20. században ugyanis újabb, sok esetben addig nem létező közösségek és események kaptak megrendelés vagy kölcsönzés útján öndefiníciós, azonosulásra hívó dalt.

PostPin It!

Pannonhalma legféltettebb kincsei

Közzétette szerző

Pannonhalma és a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár a magyar kultúra „zarándokútjának” első stációja, ezeréves kereszténységünk bölcsője, ahol bármikor érdemes elidőzni. Kevesen vannak jelenleg, akik jobban ismerik a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár rendkívüli gyűjteményét, mint a könyvtárat több évtizede vezető igazgató, Ásványi Ilona. Enciklopédikus szakmai tudása nemcsak az itt őrzött és az ide folyamatosan bekerülő könyvekről, de a bencés rend történetéről is beszélgetésünk kimeríthetetlen forrása volt. Látogatásunk alkalmával Biriszló Lőrinc bencés szerzetessel közösen avattak be a könyvtár történetébe, együtt mutatták meg Pannonhalma legféltettebb kincseit.

Prédikáljatok és tanítsatok!

A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár története két jól elkülöníthető korszak mentén íródott, és talán éppen napjainkban nyit új fejezetet az utókor számára: a rend feloszlatásáig tartó évszázadok és az 1802-ben, a bencés rend visszaállításával kezdődő korszak hagyatéka él tovább a mai könyvtár állományában. A korai időkben összegyűjtött állomány 4232 kötetéből azonban csak 757 kötetet kapott vissza a rend. „Legkorábbi forrásunk a pannonhalmi könyvgyűjteményről egy Szent László kori, 1090 körül keletkezett összeírólevélen fennmaradt könyvjegyzék, az első magyar könyvkatalógus, amely 80 kötetet sorol fel. A könyvjegyzék a teológiai »szakirodalom« mellett profán »szakirodalmi« műveket is tartalmaz. Jól olvasható a jegyzéken Donatus, a középkorban használt grammatikák egyik jeles összefoglalója, Lucanus, a filozófus és Cato, a történetíró neve. Vagyis a korszakban fontos tudományágak – retorika, filozófia, grammatika – »szakirodalmával« bírt a könyvtár. Ez egyrészt a bencések nyitottságára vall, illetve azt jelzi, hogy a pannonhalmi kolostorban működött az első iskola Magyarországon” – avat be Ásványi Ilona a könyvtár korai történetébe, majd egy, a magyarországi könyvtermés sorsát meghatározó fordulópontra hívja fel a figyelmet: „A középkori magyarországi könyvtermés (kb. 50.000 kötet) 98–99%-a 1526-ban, Mohács után elpusztult, így a pannonhalmi könyvtáré is. A következő századokban, Pannonhalma és a rend újjáéledése után a következő témájú könyveket gyűjtötték: hittudományi, aszketikai, a misztika témakörébe tartozó, valamit az egyházatyák által írt műveket, emellett pedig történeti, filozófiai, retorikai munkákat, grammatikákat.”

PostPin It!

A szó veszélyes fegyver, avagy a legjobb magyar dalszövegek

Közzétette szerző

A kérdésfelvetés persze olyan is lehet, mint annak idején az úgynevezett Popmeccs-szavazások voltak: a közönség számára mindig az volt a legjobb dobos, aki éppen a legnépszerűbb zenekarban hozta a négyeket. Szóval, jócskán van a dologban szubjektív elem, és az sem mellékes, hogy mikor tesszük fel a kérdést: 1970-ben, 2010-ben vagy éppen 2024-ben? Nem csoda, hogy a szakmai lapok úgy tízévente megszavaztatják minden idők 100 legjobb lemezét, és nemcsak az új belépők miatt, hanem azért, mert minden évtizedben máshová kerülhetnek a hangsúlyok. Változik az ízlés, változnak a preferenciák is. Érdemes először is átgondolni az értékelés szempontjait. Mert számos remek szövegírónk van, aki bizonyos területeken verhetetlen, ugyanakkor egyéb szempontokat is mérlegelhet a képzeletbeli zsűri.

Vannak, akik remekül rímelnek, ilyen Pajor Tamás és Geszti Péter is; nyilván fontos szempont az is, hogy egy dalszöveg mennyire kerek, egész. Vannak költői képekkel teli dalszövegek, de vajon működik-e dalszövegként olyan lírai tájkép, ami leírva legitim, énekelve mégis fals…? Lehet-e első osztályú egy olyan dalszöveg, amely elsősorban szórakoztatni akar? Persze, miért is ne! És azonnal sorolni kezdjük Fenyő Miklós legjobb dalait a Hungária Hotel Menthol és Aréna című albumain. Lehet-e a szakmát profi módon, minden igényt kielégítve művelni? Azaz lehet-e remek dalszöveg az, amit bérmunkába, szakmányba készít a szerző? Persze, miért is ne! Horváth Attila Bojtorjánnak írt dalai remek példák erre is. Csak az a nagy dalszövegíró, aki képes nagyobb formákat is megvalósítani, azaz konceptlemezeket vagy éppen rockoperákat írni? Nyilván négysoros is lehet olyan nagy mű, mint egy elbeszélő költemény. Az is különleges képesség, ha valaki meg tud szólalni nagyobb léptékekben, ha meg tud építeni egy világot, olyat, mint Földes László Vadászata vagy Szörényi és Bródy István, a királya, de az is igaz, hogy a terjedelem – láss számos, már elfeledett zenés darabot – nem garancia a minőségre.

Számít-e az, hogy valaki közel nyolcvanéves, és még mindig alkot, vagy éppen évtizedekkel ezelőtt abbahagyta az aktív munkát? Nem számít, a dalszövegírás nem hosszútávfutás, a fél évig létező URH zenekar életműve annak ellenére is része a magyar rocktörténelemnek, hogy nem hagytak értékelhető hangminőségű anyagot maguk után. Számít-e a szövegírók bátorsága? Mindenképpen, de a bátorság sem esztétikai kategória, lásd a CPg a Hanglemezgyár egyik vezetőjét likvidálni óhajtó, Erdős Péter, kurva anyád című dalt! („Úgy szeretném a beledet kitépni!”) Persze, a hatás attól még hatás.

PostPin It!

A Madách-univerzum nyomozói

Közzétette szerző

Madách Imre 1823 januárjában született, a hivatalossá nem tett emlékév eseményei mégis késő ősz-tél eleje tájára sűrűsödtek. Közülük a társművészetek és -tudományok felé a legtöbbet annak a konferenciának az előadói kacsintottak ki, amelyet a lehető legautentikusabb helyszínen rendeztek. Alsósztregován, ezen a légvonalban mindenhez közel eső, érzetre mégis a világ zajától és nyüzsgésétől is távoli nógrádi faluban, mi több, az emlékházzá alakított kúriában, ahol Madách született, és élete jó részét töltötte.

A múzeumot ebben a cikkünkben mutattuk be.

Az ide sereglett – de az ide zarándokolt jelző is teljes létjogosultsággal használható – kutatók előadásaiból egy sok tekintetben még mindig feltáratlan, izgalmas rejtélyekkel teli élet és életmű bontakozott ki, amelynek megfejtéséhez a hálózatkutatás adhat komoly fogódzót.

PostPin It!

Pénteki kultúrrandi Hevér Dániel filmrendezővel

Közzétette szerző

Decemberben debütált az első játékfilmed, amely idős férfi és kamasz lány különleges barátságáról szól. Milyen érzés volt egyben látni a többéves munkafolyamat eredményét?

Nagyon különleges élmény, főleg, mivel öt éven át dolgoztunk a Valami madarakon. Bennünk, alkotókban nyilván másképp csapódik le ez az egész, mint a nézőkben, akik csak egyben látják az eredményt. Nehéz tudomásul vennünk a hosszú időszak lezárultát. Valami, amin nagyon sokat dolgoztunk, elkészült, és kikerült a kezünk közül. Ez egészen olyan, mintha a gyereked engednéd el – annyi a különbség, hogy őt akkor is felhívhatod, ha elköltözött, a filmhez viszont már nem nyúlhatsz.

Mennyire sikerült ragaszkodnotok az eredeti koncepcióhoz?

PostPin It!

A fürdőszobából a világ tetejére

Közzétette szerző

New York-i koncertje előtt azt írta a közösségi oldalán: a Carnegie Hallban játszani örökre megváltoztatja egy zenész életét. Nyolc éve lépett ott fel először szimfonikus zenekari művészként, ősszel volt a negyedik szóló fellépése. Hogyan változtatta meg az életét mindez?

New York a világ teteje. A Carnegie Hall pedig egy olyan zenei szentély, amelyet a világon mindenki ismer; világhírű muzsikusok sora lépett fel ott – köztük magyarok is –, vagy csak hogy egy számomra fontos idolt említsek: Benny Goodman. A Carnegie Hall falain ezeknek a hírességeknek a portréi, a koncertek plakátjai sorakoznak. Ha az ember zenészként belép, óhatatlanul elérzékenyül, és felteszi magának a kérdést, hogy ő mit keres itt. Ez nem kisebbségi érzés, inkább korábban soha nem érzett hála, hogy művészként idáig jutott. Jókor jó helyen lenni felbecsülhetetlen. Egy jól sikerült koncert New Yorkban sokféleképpen segítheti az ember szakmai előmenetelét, számomra az egyik legfontosabb változás mégis az volt, hogy önbizalommal telve, még magabiztosabban jöttem haza.

Nekem mindig erős volt az önmagamba, a művészet erejébe és a közösségbe vetett hitem. Mégis, mintha ez ott és azóta megsokszorozódott volna. A Carnegie Hallban szólistaként fellépni semmi máshoz nem hasonlítható érzés. Amikor a szólókoncertemre készültem, olyan „edzéstervet” állítottam össze, akár egy olimpiára készülő sportoló. Ennek része volt nem csupán a zenei, hanem a mentális és fizikai felkészülés is. Amikor kimentem a színpadra, tudtam, hogy a közönség soraiban kiváló menedzserek, muzsikusok ülnek olyan elvárásokkal, amelyek egyben nyomasztóak is lehetnek. Szerencsére el tudtam engedni ezt a nyomást, és egy olyan „burokban” játszottam, amelyben csak magamra koncentráltam. A ráadásként választott virtuóz darab igen kockázatos volt, de mindig azt vallottam, hogy az igazán nagy sikerért megéri bátornak lenni. Ez az érzés azóta is minden koncertemen elkísér.

PostPin It!

Tíz magyar film, amit szeretni fogunk

Közzétette szerző

Nyersanyag

Boross Martin február 15-én mozikba kerülő filmje az előzetese alapján nagyon életszagú: a magyar vidék nemegyszer nyomasztó viszonyait, kiszolgáltatottságát mutatja be. Kiskirály, mindent leuraló, mindenkit félelemben tartó polgármester által vezetett településen játszódik, ahová filmesek érkeznek szakkört indítani. Segíteni szeretnének, de felforgatják a stabil, bár igazságtalan rendet: anélkül, hogy ennek következményeivel igazán számolni tudnának, leleplezésre készülnek. A Nyersanyag azzal szembesít, hogy gyakran nincs jó döntés, és hogy csak akkor reális cél változásokat elérni, ha igazán ismerjük azokat, akikért tenni akarunk.

Most vagy soha!

PostPin It!