via kultura.hu => eredeti post link
Az életrajzokat, méghozzá a befejezetteket mindig is kinyilatkoztató műfajnak tartottam. És persze bizonyos pontjaikon és összességükben egyaránt szívszorítónak is. A lezárt élet története ugyanis többet mond mindenféle elvi nyilatkozatnál, és még az elhunyt önmagáról alkotott képénél is (amit persze utólag néha már nem lehet megismerni). Tudom, mint minden, amit valaki leír valaki másról, az életrajzok is tartalmaznak vitatható véleményeket: a szubjektív elemet nem lehet tökéletesen kiküszöbölni. Az élettények, a …tól …ig-ek, a számok, a tartózkodási helyek, a jelenlét bizonyos eseményeknél, az események egymásra és sokszor egymásból következése mégis a sors vonalát rajzolja ki, amellyel szemben sokszor tehetetlen ugyan az ember, de attól még egészen övé az és éppen az a sors. A tények hálójában, labirintusában mégis mindig kitapintható, aki egészen ő maga volt. Sokszor az, aki lenni akart, de nem lehetett, vagy az, aki megrögzötten, mindenféle körülmény ellenére volt és lenni tudott.
Az életrajz műfajának ezek azt erényei különösen is kidomborodnak Eörsi László könyvében, és ennek az az oka, hogy nagyobbrészt a tényekre szorítkozóak, sőt néha kopogósan szenvtelennek tűnnek. Az ítéletek ismertetésénél azonban kitűnik, hogy a szerzőnek mindről jól indokolható, alapos kutatásokra támaszkodó véleménye van, az összes méltánytalanságra, igazságtalanságra és aljasságra felhívja a figyelmet, és csak akkor hallgat, ha ezzel többet használ az elhunyt emlékének, vagy ha úgy gondolja: mindaz, amit addig leírt róla, már éppen elegendő volt az árnyalt összkép kialakulásához.
1956. József körút, jobbra a háttérben a Népszínház utca torkolata.