via kultura.hu => eredeti post link
Hol volt, hol nem volt, történt egyszer, hogy egy szigeten épült börtönkolónia tagjait szabadon eresztették. A kolóniát a Nagy Háború után alapították, a győztesek, a szabad európaiak és a szovjetek így értették a világégés utáni újjáépítést, szép új világ helyett Nagy Bezárás. Sok év elteltével a szovjetek nem bírták már élelmezni a rabokat, a börtönparancsnokság is megfáradt az állandó rekcumban. Az volt a feladat, hogy hitessék el a rabokkal, a kolónia az új földi mennyország, csak hát vezényszóra nem lehet közöset álmodni. Korbácsoltak, akasztgattak egy darabig a smasszerek, minden aljasságot kitaláltak, de a végén csak elegük lett a makacs rabokból, a gonoszkodásba is bele lehet fáradni. Így aztán egyik nap kinyitották a kapukat, mehet mindenki a szeme világába, morogta a börtönparancsnok a vodkás poharának, figyeljétek meg, a börtönparancsnokok legjobb barátja mindig egy pohár.
Csónakra szálltak a rabok, mindenki abba a ladikba, amivel évtizedek előtt hozták. A lengyeleknek például elég tisztességes hajójuk volt, takra indult. A románok viszont gyanakodva nézték a székelyeket, nehogy a bicskájukkal kilikasszák az amúgy is ingatag hajótestet. Ugyanis addig-addig gazsuláltak ezek a románok, hogy már a Nagy Bezárás előtt nekik adták a magyarok mellvédjét, benne a székely-magyarokkal, úgy is nézett ki a román hajó, mint amit több darabból tákoltak össze.
A magyarokkal amúgy csak a baj van mindig, rebellis népség, a gulyáságyúból hol a gulyást értik meg, hol az ágyút – és már balhéznak is. A magyarokat emiatt megbüntették, úgy kerültek a szigetre, hogy a hajójuknak nem volt pereme, szétosztogatták a szomszédos leendő barakklakóknak. Ha erről kérdezték a magyarokat, csak a vállukat vonogatva annyit mondtak, hogy sebaj, ők így is eltutajozgatnak, amikor át kell vinniük a szerelmet a túlsó partra, a magyarok nagy szerelemhajósok, akár a foguk között, de átviszik a szerelmet – és amennyiben átalönt a tenger, akkor megkapaszkodnak a fedélzetben, és nézik, amint lecsorog a víz.