Az időutazós történetek állandó dilemmája, hogy mi történik, ha az ember találkozik jövő- vagy múltbéli önmagával. Rendszeresen visszatérő motívum a figyelmeztetés, hogy ennek sosem szabad megtörténnie, hiszen ez feloldhatatlan anomáliát okozna az idő- és tér kontinuitásában. Hervé Le Tellier 2020-ban Goncourt-díjjal kitüntetett, azóta bestselleré vált Anomália című regénye is ezzel a problematikával foglalkozik – csak ő el is megy odáig, hogy az ének valóban találkoznak… és láss csodát, a világ nem omlik össze.
Persze a történet mozgatórugóját adó anomália magyarázata nem ilyen egyszerű, a regény jó részében pedig nagyon is félnek attól, hogy összeomlik a világ. A különbség az az időutazós történetekhez képest, hogy Le Tellier-nél az idő valóban kizökken. Az aktuálisan megélt valóság rendje, szövete felfeslik, amikor ugyanaz a Párizs–New York-járat ugyanazokkal az utasokkal kétszer is leszállási engedélyt kér a JFK reptéren. Hogy mi ennek az oka, és hogyan, ki fogja „helyretolni azt”, erről a kirakósról szól az Anomália.
Részben.