Best WordPress Hosting
 

Kész a leltár – Ljudmila Ulickaja: Az igazi nevem

Az író nyolcvanévesen megpróbálja önmagát megírni. Az életét, az emlékeit, a testét, az öltözködését, a családját, a barátságait, a szerelmeit, a házasságait. Az első több mint ötven oldalon prózaversben, s mint egyszer csak kiderül, automatikus írással. Legalább két helyen megosztja velünk azt a meggyőződését, hogy a visszatekintés kronologikus rendje csak konvenció, és nem egyezik az ő tapasztalataival, megélésével. Szerinte az élet „kerek tó”, amelynek összeérnek a partjai. Minden emlék egymás mellé kerül, egyidejűen van jelen, ezért ő kiterített térképként tanulmányozhatja a múltat, vagy mintha hegycsúcsra ért volna fel, már minden irányban jól belátja a tájat. Ám mintha időnként nem a saját életéről írna, hanem valaki másét tanulmányozná, kissé csodálkozva, kissé szenvtelenül.

Van egy tekintet, amely csaknem idegenként közelít ehhez az élethez, testhez, múlthoz. Van valaki, aki megpróbál rájönni, kicsoda valójában Ljudmila Ulickaja, de nagyjából arra jut csupán, hogy valaki más. Erről Pilinszkynek az a gondolata jut eszembe, hogy a maga életéhez mindenki dilettáns módjára viszonyul, és szükségszerű, hogy így legyen. Úgy tűnik, Ulickaja kezdettől lemond arról, hogy bármit is megmagyarázzon, és a leírásra szorítkozik. Még sincs hiányérzetünk, mivel nagyszerű megfigyelő, és nagyon alaposan foglalkozik a témájával. Teljességre törekszik. Leltározó aprólékossággal tér ki mindenre, ami látható, regisztrálható, és nem értjük, hogyhogy ennyire bátor mindent felfedni. Egészen zavarba ejtő például az a tárgyilagosság, ahogyan a testén található (nemegyszer műtéti) hegeket és sebhelyeket veszi sorra. Emögött olyasféle, ki nem mondott szándék húzódhat meg, hogy ami „természettudományos módon” kideríthető magával kapcsolatban, azt kiderítse. Lépten-nyomon biológus és genetikus voltára hivatkozik, választott módszerét és szemléletét ez részben érthetővé teszi. Az, hogy az ember csupán test lenne, hogy azonos lenne a testével, nem állítja, a notóriusság, kényszeresség azonban, amellyel újra meg újra testi mivoltának jellegzetességeire irányítja a figyelmünket, arra utal, hogy kinyilatkoztató erőt tulajdonít mindannak, amit a testünk árul el rólunk. „Azt gyanítom, hogy a lélek magán hordja / a test lenyomatát, a test pedig, főleg az arc, a mimika, / a gesztusok / a lélek jegyeit tükrözik” – írja.

Megkapó az az egyszerű, szikár, természetes előadásmód, amely Ulickaját jellemzi; az, hogy mindvégig csaknem súlytalanítani próbál minden életbevágót, kulcsfontosságút. Magát az életét és a hozzá való viszonyát. Így és így történt, mondja, és néha fatális véletlenek alakították a sorsom. Sok-sok esetlegesség, amelyek összessége mégis meghatározó lett, és én magam lettem az eredményük. De úgy tűnik, ezt is bizonyos távolságtartással és a természeti történésekhez illő egykedvűséggel mondja. Hiszen ki tehetne fel érvényes és megválaszolható kérdéseket földrengések vagy áradások ügyében? Ulickaja, úgy tűnik, nem érti önmagát, de azért, mert szerinte senki sem értheti. Előbb élünk, utána gondolkodunk róla, ha egyáltalán. Szerelmeire, házasságaira és válásaira meg sem próbál magyarázatokat keresni. Az sem derül ki, hogy a jelenlegi férjével húszéves ismeretség után hogyan és miért kötötték össze a sorsukat, de mai összetartozásuk és egymásra hangoltságuk leírása már-már misztikus mélységeket érzékeltet.