A gyerekkor mindenki életében meghatározó. Az ön életét, szemléletmódját hogyan alakították a gyermekkorban szerzett élmények?
Igen, az meghatározó. Ezért hajlamosak is vagyunk a kudarcainkat, sikertelenségünket, inkompetenciánkat, tehetségtelenségünket, műveletlenségünket, bűneinket a gyerekkorunkra fogni. Nekem nem volt éppen habos torta a gyerekkorom, ezért aztán remek bűnbak lehetett. Egy darabig hivatkoztam is rá, főleg magam előtt; felmentettem magamat, de egy idő után már ciki, úgyhogy elhagytam. Helyette inkább a jelent és a környezetet, vagyis másokat hibáztattam. Hogy nincs idő, pénz, lehetőség stb. Tehát a nehéz gyerekkorom és főleg önmagam helyett már a nehéz felnőttkoromat okoltam. De most már ezt sem teszem. A nagyobb korban az a jó, hogy már reálisabban mérem fel, mennyi az én saram, és mennyi az ellenszélé. És már tudom, hogy az ellenszél a pálya tartozéka. És aki nálam sikeresebb, sőt értékesebb dolgokat tett le az asztalra – a kettő között nincs összefüggés –, nyilván az is ellenszélben dolgozott. Úgyhogy ne is beszéljünk a gyerekkoromról, vagy csak annyit mondok, hogy megerősített. Például kifejezetten nagy előny, hogy az ember nem tulajdonít önmagának túl nagy jelentőséget, és például nem kell végigélnie egy életet boldogtalanul, teszem azt áruházi osztályvezetőként vagy pénztárosként, abban a hitben, hogy híres és gazdag, Pulitzer-díjas újságíró is lehetne, ahogy azt gyerekkorában megbeszélte a szüleivel, akik azt mondták neki, hogy az lehet, ami csak lenni akar. Fordítva sokkal jobb.
Hogyan emlékszik vissza: gyerekként kereste a kiutakat, talált menekülési stratégiát, hogy megküzdjön a családjában bekövetkező drámai fordulatokkal?