Jó, hogy van, ami változatlan – a Hulló levelek közben ez járt a fejemben. Nagy-nagy hálával gondoltam erre, főleg a főhősnő asztali rádiójából (!) megszólaló, az oroszok embertelen ukrajnai bombázásairól tájékoztató híreket hallva. Lelki füleimmel már hallani vélem a kritikákat, hogy Kaurismäki folyton önmagát ismétli: karakterei filmről filmre lépkednek, stíluselemei untig ismertek, és a cselekményszövés terén se várjunk tőle nagy meglepetéseket. Woody Allen jutott róla eszembe, meg az a sok okosság, amellyel „a régi, a nagy mestert” össze szokták hasonlítani a maival, aki már csak utánozza, amit „a régi, a nagy, az igazi” csinált. Pedig talán csak annyi történt, hogy önmaga maradt. Vagy hogy ők ketten olyan filmesek, akiket éppen előszeretettel választott hőstípusaik, témáik, „manírjaik” és szemléletmódjuk tesz megkülönböztethetetlenné.
Nagyon vártam ezt az új találkozást, és évtizedes ismerősnek kijáró örömmel üdvözöltem Kaurismäkit. Nehéz leírnom azt a meghatódást és ujjongást, amit amiatt éreztem, hogy nem változik, és hogy ebben egyszerre van dac és humor. Önirónia. Karel Čapeknek ahhoz az öreg nyomozójához hasonlít, akit hiába buzdít a fiatal kolléga új módszerek alkalmazására, ő még csak elgondolkodni sem hajlandó az ötleten. Miért kellenének új módszerek, ha a régiek beváltak? Mi indokolná a tiktokozó nagymamák „korszerűségére” vonatkozó általános lelkesedést? Miért kellene mindenáron haladni a korral?
A Hulló levelek első félórájában azt hittem, hogy a cselekmény a múltban játszódik, annyira retrónak tűnik benne a környezet, a berendezés, a tárgyak és a viszonyok (köztük az emberiek is). Idővel kiderül, hogy mobiltelefonjuk azért már van a hősöknek, de valljuk be, ezzel túl nagy kockázatot nem vállalt a rendező: mobil már a 2002-es A múlt nélküli emberben is lehetett volna (és persze nem volt). Hollandiai nővérem kábé tízéves késéssel vett magának okostelefont, és itt-ott még ma is láthatunk nyomógombos „butafon”-tulajdonosokat, vagyis lehet, hogy sok esetben csak fáziskésésről van szó.