Ridley Scott két és fél órás opusza rendkívül sokat markol: megkísérli bemutatni a világtörténelem egyik legnagyobb hadvezérének és uralkodójának, Bonaparte Napóleonnak (Joaquin Phoenix) dicsfényét és bukását – mind a magán-, mind a közéletben. A hangsúly azonban érezhetően előbbin, pontosabban Joséphine de Beauharnais-hoz (Vanessa Kirby) fűződő viszonyán van. Habár halála előtti utolsó szavai és a tény, hogy végül alárendelte személyes boldogságát államfői pozíciójának, és elvált feleségétől, arra utalnak, Franciaország ugyanakkora szerelme volt, mint a kétgyermekes özvegy édesanya, a mérlegen mégis többet nyom a viharos házasság.
Ennek legszemléletesebb jele, hogy míg a férfi az első perctől kezdve hidegvérű stratégaként viselkedik a harcmezőn, és a politikai kérdéseket is viszonylag érzéketlenül (ámbár megkérdőjelezhető stílusban) kezeli, addig Joséphine mellett könnyen – és sokszor – veszti el a fejét, türelmetlen kisgyerekként viselkedik, aki nem viseli el, ha nem kapja meg, amit akar. Íme, egy ember, aki előtt meghajol a fél világ, feleségét (aki házasságuk elején igen kikapós) azonban nem tudja kordában tartani. Kérdés, hogy a megaláztatás és az ország rá irányuló gúnykacajának következménye-e a felszarvazott férfiban egyre inkább felerősödő birtoklásvágy, ami néha már-már állati színezetet kölcsönöz a kapcsolatnak. Már ha nevezhetjük kapcsolatnak, hogy egy férj akkor és ott rohanja le feleségét, ahol csak kedve tartja, ennek pedig olyan együttlét az eredménye, ami láthatóan csak az egyik fél számára élvezetes.
Vanessa Kirby és Joaquin Phoenix a Napóleon című filmben. Fotó: Apple Original Films