A himnusz eredete a dicsőítő ének jelentésű görög ὕμνος (hümnosz) szóra vezethető vissza, de már korábbról, az óegyiptomi és a sumér birodalom korából léteznek írásban fennmaradt szakrális himnuszénekek. A himnuszköltészet a középkorban élte virágkorát: a vallási szertartások részévé vált, zene- és irodalomtörténeti szempontból is fontos mérföldkőnek számítanak.
A későbbi korokban a himnuszok eredeti jelentése módosult, és ha nem is szorult ki belőlük teljesen a vallásos tartalom, de megjelent bennük a bölcseleti, helyenként filozofikus mondanivaló. Ennek megfelelően tágult ki a téma, hiszen konkrét emberekhez még csak-csak szólhat a fohász, de elvont eszmékhez nehéz imádkozni. A lazuló tárgyi keretek közt szövegszinten megmaradt a himnikus hangvétel, a szárnyaló lendületet zeneileg leginkább a tömeg- vagy csatadalok biztosították.
Különösen a nemzetállamok létrejöttével kapott erőre a műfaj, és bár korábbra datálható nemzeti himnuszok is vannak – a legrégebbi a holland, az 1568 és 1572 között, a németalföldi felkelés idején keletkezett Wilhelmus, amelyet viszont csak 1932-ben tettek meg az ország hivatalos himnuszává –, a 19. században élte virágkorát. Az elsőt. A 20. században ugyanis újabb, sok esetben addig nem létező közösségek és események kaptak megrendelés vagy kölcsönzés útján öndefiníciós, azonosulásra hívó dalt.