Az 1950-es években az olasz filmgyártás fő irányzata, a neorealizmus kezdte elveszteni népszerűségét. A gazdaság felélénkült, és a közönség már nem szívesen foglalkozott a szegénységgel és az azt ábrázoló alkotásokkal. A változást egyaránt észlelték a gyártók és a művészek, a válaszaik azonban különböztek. A filmipar a nemzetközi piac felé kacsintgatott, és próbált minél több amerikai produkcióban közreműködni, a rendezők pedig a társadalmi problémák helyett azzal kezdtek foglalkozni, hogy azokat az emberek hogyan élik meg. Michelangelo Antonioni a Biciklitolvajokra, a neorealizmus példaértékű filmjére utalva így magyarázta el a paradigmaváltást: a rendező már nem arról akar filmet csinálni, hogy valakinek ellopják a biciklijét, hanem arról, hogy mi játszódik le abban az emberben, akinek ellopják a biciklijét.
Ekkoriban bukkant fel a fiatal Fellini. Magányos gyermekként leginkább a képregények, majd a cirkusz világa vonzotta. Hétévesen meg is szökött egy vándortársulattal, hogy aztán nem sokkal később hazavigyék. Szárnypróbálgatásait még vicclapoknál: rajzolóként és újságíróként tette meg, majd rádiójátékokat írt. Egy ilyen munka során ismerkedett meg Giulietta Masinával, aki aztán a felesége, múzsája, több filmjének főszereplője lett.
Besegített a Róma, nyílt város (1945) forgatókönyvének megírásában. A rendező, Roberto Rossellini bizonyára meg volt elégedve az eredménnyel (joggal, hiszen ez a mozi tette híressé), ugyanis Fellini az ezt követő Paisában is közreműködött, és már egy rövid snittet is leforgathatott. A Ferenc, Isten lantosát pedig már társrendezőként jegyezte.