Archívum címkék: Polgár Csaba

Az egyik férfi ismerősöm eléggé el nem ítélhető és rémesen zavaró módon cicáknak nevezi a nőket, mintha az 1970-es évek és a Belmondo-filmek világában ragadt volna. Ehhez nehéz jól viszonyulni, és a nőknek a macskákkal való közvetlen összekapcsolását legitimnek tekinteni, mert ha a nő cica, mi vagy ki a férfi? Mikor és miért válhatott gyakorlattá ez a szóhasználat, és hogyhogy még mindig tartja magát? Milyen jellegű kapcsolatra (vagy milyen óhajtására) utal, ha a nő naphosszat szundikáló, jókedvében doromboló, szeszélyes házi kedvencként jelenik meg a horizonton? És javít-e valamit a helyzeten, ha a férfit cicázzák le?

*

A helyzetünk cicaügyben több szempontból is válságosnak tűnik. A macskák az utóbbi időkben érzésem szerint feljövőben vannak, a kutyákhoz képest is és úgy általában is. Például mindent elárasztó macskaeledel-reklámok hőseiként vagy tudományos igényű (sic!) írások tárgyaiként, amelyek gondolkodásukat, kommunikációjukat, igényeiket és a velük kialakítható kapcsolat ideális formáit taglalják. Pár évvel ezelőtt ilyen tanulmányok még elképzelhetetlenek voltak, és kizárólag a magukat embernek képzelő kutyáknak jártak ki, amelyek tudvalevőleg sok hasznot hajtanak (például terápiás foglalkozások odaadó résztvevői, házat őriznek, látássérülteket kísérnek vagy hegyi mentők). A macskák ilyesmikkel nem foglalkoznak, sőt tulajdonképpen semmivel sem foglalkoznak, mégis egyre növelik a népszerűségüket. A titka ennek sok más mellett a cicává válásuk, cicaként való elfogadtatásuk lehet, mintha a kutyákat egyszer csak minden indok nélkül kutyukának kezdenénk nevezni. Egy felmérésből az is kiderült nemrég, hogy egyre nő a macskák és a kutyák jelenléte, vásárlása, társsá való előléptetése, és egyre csökken a gyermekvállalás iránti vágy, ami meglehetősen sokat elárul korunkról és milliók érzületéről, érzelmi igényeiről. A kutyákról azt olvastam, hogy szenvednek otthon egyedül, macskák ügyében nem vagyok képben, de megérzésem szerint nekik nagyjából mindegy. Mivel később háziasítottuk őket, félig vadak és függetlenek maradtak, és ez sokak számára rokonszenvesebb, mint a gazdi iránti rajongást sokszor már stréberségig vivő kutyatempó. Egy macska a munkahelyemen is jelen van mint tiszteletbeli kolléga, de több vele a gond, mint a haszon: állandóan megszökik, autók alól kell kiszedni, és mint agresszor nemegyszer a kert összes rigójának összehangolt támadása elől menekül be az irodába. Nem maradok macskák nélkül otthon sem: a környéken lófrálók gyakran letesznek az ajtóm elé egy-egy általuk levadászott énekesmadarat, szerintem azért, hogy meggyőzzenek: kiváló üzlet lenne őket befogadnom. Akarjuk vagy sem, máris macskaverzumban élünk, és úgy tűnik, a helyzet idővel csak rosszabb lesz.