Másik János nemrég – a lapunk számára most készülő interjú során – felidézte az Ahogy tesszük című, Spiró György és általa a Vígszínház pályázatára írt zenés darab emlékét, amely annak idején, a ’80-as évek végén óriási közönségsiker volt ugyan, és a kritikusok is szerették, körülbelül harminc előadás után mégis levették a műsorról. Hogy miért? Szerinte azért, mert arról szól, hogyan szúrjuk el az életünket és egymás életét, a kapcsolatainkat, a társadalmunkat, és (részben ennek következtében) hogyan válunk kiszolgáltatottá. Ki örülne annak, hogy ezt az orra alá dörgölik? Az önkínzásra hajlamosak előbb-utóbb elfogynak, a nézőtér pedig üres marad. Érdekes volt Másiknak az a megjegyzése is, hogy az előadást „a rendszerváltás sodorta el” végül, mivel tudjuk: éppen az volt az az időszak, amely során milliók vesztették el a munkájukat, kerültek reménytelen helyzetbe. Olyan társadalmi folyamatok indultak be ugyanis, amelyekkel szemben eszköztelenek voltak.
*
Hajszolódunk és hajszoljuk egymást. Rohanunk, túlterhelődünk, stresszelünk, de úgy gondoljuk: ez a dolgok rendes menete. Küszködünk, futunk a pénzünk után, de minden újabb pénzkiadás és az általa lehetővé váló feladatmegoldás arra ébreszt rá, hogy ezzel csak újabb feladatokat adtunk magunknak, már ha ez az eseménysor olyasmi, amelyet mi magunk választottunk magunknak, és nem inkább képtelen rémálom, amelybe az objektívnek tűnő rend, életünk rendje hajszolt bennünket bele. Rendként, méghozzá megváltoztathatatlan rendként éljük meg, hogy őrültek módjára küzdünk a céljainkért, amelyek talán nem is a mi céljaink, hanem társadalmi kényszerek folytán kötelezőnek hitt teendők, ideálok, délibábok. Nem érzékeljük a dolog abszurditását, holott mi is újratermelői vagyunk a szenvedésnek: a magunkénak és a társadalmunkénak egyaránt. Szabadok vagyunk a kínzásra és a megkínzatásra, de azonnal kiderül, hogy rabokként élünk, ha a mókuskerékből való kiszállás lehetőségéről van szó.