A Szolnoki Művésztelep sétányán egy bácsika sétál. Az öltözete ünnepélyes. Fekete póló, sötét nadrág, fején kalap: szalma, fekete szalaggal. Megáll, leül egy padra. Útba ejtem az állomását, köszönök, köszön, bemutatkozunk egymásnak. De csak azt hallom, amit én mondok, az ő nevét nem értem. Megkérdem, hogy a könyvbemutatóra jött-e. Persze, mondja, majd a szemembe néz, kis hatásszünet: „Én vagyok az egyik szerző: Vásárhelyi Antal.”
Süllyedek, mélyre, hogy nem ismertem fel, majd zavaromon túllendülve megkérdezem, ha nem zavarom, csatlakozhatom-e hozzá, ülhetek-e mellé. Igennel felel, majd elmeséli, hogy tegnap már Budapesten is bemutatták a könyvet, tudtam-e róla, nem tudtam, válaszolok. De most itt vagyok, itt vagyunk: Szolnokon, ahol az ikonikus művésztelep idén 120 éves, és ahol június közepén, hétfőn este hattól egy költő és egy képzőművész közös alkotását mutatták be. A Kettős látás című kötetről van szó, amelyet Turczi István író, költő, műfordító szövegei és Vásárhelyi Antal illusztrációi alkotnak. A művet Verebes György Munkácsy-díjas festőművész, grafikus, a Szolnoki Művésztelep vezetője és Jenei Gyula költő, tanár, az Eső folyóirat főszerkesztője mutatták be.
Verebes úgy érzi, mintha a szövegek és a képek egyfajta DNS-spirálként csatlakoznának egymásra. Emiatt egy idő után azon sem gondolkodott, hogy vajon a kép vagy a szöveg volt-e hamarabb. „Hihetetlenül mai érzületeket, formákat, szerkezeteket közvetítő műről van szó, és engem valamiért mégis az archaikus világok szimbólumlátásának dimenzióiba vezérelt. Számomra a könyv fő érzülete a megszólító személy és a megszólított személy közötti láthatatlan összekötő fonal legfeszültebb pontján rezeg. Olyan asszociációk támadnak a szövegekből a képekre vonatkozóan, hogy nem tudtam elkerülni, hogy a tekintetem a szövegről a képre, majd a képről a szövegre ugorjon. Eztán a verseket úgy olvastam, mintha egy képzőművészeti alkotást néznék, az illusztrációkat pedig úgy, mintha verset olvasnék. Nagy intenzitású párbeszéd ez.”