via kultura.hu => eredeti post link
„Egy ünneplő ruhás, kövérkés férfi áll a vörös drapériás asztal mögött (az asztalon egy kancsó víz két pohárral), és szavanként tagolva mondanivalóját, emelt hangon felolvas. A hallgatóság „pozitív” arccal ül, s úgy tesz, mintha figyelne. Valójában azt lesi: hány lap van még hátra. A szónok azonban rafináltan a paksaméta alá teszi a felolvasott lapokat – a közönség tehát csak találgathatja, vajon meddig tart még a megpróbáltatás.”
Az idézett sorok alkotják Monthágh Imre 1986-ban megjelent
könyvének első bekezdését. Ma, harminchat évvel később is sokan átélünk a