Az életének 92. évében elhunyt Grétsy László emlékére február 24-én szombaton 11 órakor tartanak gyászmisét. Olvass bele!
Archívum címkék: nyelvészet
Az ember tragédiájának ezerféle arca
Nem diákként, nem magyar szakosként, ismerte meg Az ember tragédiáját, kezdte Vidnyánszky, hanem akkor, amikor rövid ideig tanár volt Nagymuzsalyban. Abban a faluban, ahol születtet és felnőtt, volt középiskola. Édesapja hozta létre, és ő volt az igazgatója. Édesanyja magyartanárként színjátszó kört vezetett ott. A későbbi beregszászi társulat nem egy tagja járt hozzá, szavalókat készített fel. A nyolcvanas években a betlehemezéssel is foglalkozott, hogy a közösség visszatanulhassa a népszokást. Az iskolában egyébként voltak párhuzamos ukrán osztályok, de azokba is főleg magyar gyerekek jártak. Nagymuzsaly iskolájának hatszáz tanulója volt. Vidnyánszky Attiláék magyar osztálya még harminckét főből állt, és így volt ez akkor is, amikor később már ő tanított ott. A változások után, az 1990-es évek közepén viszont már jó, ha tízes osztálylétszámok voltak. Érettségi után Ungvárra, magyar–történelem szakra jelentkezett, végzés után el kellett helyezkednie, és így rövid ideig apja iskolájában tanított, mielőtt Kijevbe ment színházi rendezést tanulni. A sors úgy hozta, hogy az osztályának a Tragédiát is tanítania kellett, és ez sorsdöntő találkozásnak bizonyult a számára.
Amikor a kijevi magyar színészosztályával egy-egy félévet a budapesti színművészetin töltött, egy nemzetközi Tragédia-fesztiválon megcsinálták a római színt. Ezt az akkori rektor, Huszti Péter találta ki, akinek a színészi pályáján szintén meghatározó volt a Tragédia és Ádám szerepe. Vidnyánszky a beregszásziakkal 1998-ban rendezte meg először az egész drámát, aztán 2008-tól sorban jöttek az újabb verziók Zsámbékon, Gyulán, Kisvárdán, a Szegedi Szabadtéri Színpadon, a Csokonai Színházban és a Nemzetiben.
A Tragédiát kimeríthetetlen gondolati univerzumnak tartja. Olyan műnek, amellyel egy életen át foglalkozni lehet, mert mindig új és új arcát mutatja attól függően, hogy mikor, mely életkorodban és milyen „állapotban” foglalkozol vele, hol tartasz a hit kérdésében. Ő tulajdonképpen mindig ugyanazt az előadást rendezi, mondta el, de a hangsúlyok, az irányok persze változnak. Nagyon nehéz erről beszélni, folytatta, mert a szimbólumok, metaforák és érzetek gazdag asszociációs lehetőségei elmondva banálissá válnak. Az első, ’98-as beregszászi verzióban nagyon fontos volt megtalálnia, mi közünk van nekünk, mai embereknek ehhez a műhöz, miért játsszuk el, miként szól rólunk.
Hiszel te valamiben annyira, hogy azt soha egyetlen pillanatra sem kérdőjelezted meg?
Nem tartja magát nyelvzseninek, holott hétéves korában már nyolc nyelven beszélt, de szerinte csupán szerencséje volt, hogy olyan környezetben nőtt fel, ahol megtanulta, „hogy mindenkivel másképp kell káromkodni és veszekedni”. A magyar anyanyelvvel szinte egyidőben sajátította el a románt is, kisgyerekként a német nevelőtől a németet, ráadásul több dialektusban, később a Romániában maradt orosz tisztek gyerekeitől az orosz nyelvet is megtanulta. Úgy véli, gyerekkorban egyszerűen „letöltődik” a nyelvtudás, a tehetségen csak annyi múlik, hogy vannak, akik gyorsabban tanulnak nyelveket, mások lassabban, de gyerekként mindenki képes több nyelvet jól elsajátítani. Általában serdülőkorban bezáródik a „nyelvablak”, és már csak strukturálisan tudunk nyelveket tanulni. Benedek Dezsőnek – mint mondja – azzal volt szerencséje, hogy négy különböző nyelvcsaládból származó nyelvet tanult meg már kiskorában: a magyart, a románt (latin), a németet (germán) és az oroszt (szláv), ezért könnyebben tudott további nyelveket is elsajátítani.
Ezt a „könnyebben” szintet úgy képzelje el a kedves olvasó, hogy Benedek Dezső például tizenhat éves korában a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban talált egy 670 oldalas könyvet, A japán nyelv grammatikai szerkezete volt a címe, és mivel nem kölcsönözték ki senkinek, naponta bement az olvasóterembe, és tizenhét füzetbe kimásolta az egész kötetet. Mire befejezte, tudott japánul, bár még senkivel sem volt alkalma beszélni ezen a nyelven. A kiejtést a BBC Világszolgálatának japán nyelvű műsorai és filmek párbeszédei alapján gyakorolta. Egyetemista volt, amikor a haverjaival sörözött az állomás kocsmájában, ahol meglátott egy ázsiai fickót hatalmas hátizsákkal és rajta egy japán zászlóval.
– Szóba elegyedtünk, kiderült, hogy világutazó, aki épp Bulgáriába akart menni, de egy bukaresti buli után rossz vonatra szállt fel, és fogalma sincs, hol van. Ekkor beszélgettem életemben először japánul – idézi fel nevetve. – Láttam, hogy nagyokat néz, ha megszólalok, mondtam is neki, hogy javítson ki, ha nem jól mondom a dolgokat, de csak bólogatott, hogy minden helyes. Ez így ment egy darabig, aztán azt kérdezte, kitől tanultam japánul, mert ez olyan archaikus nyelvhasználat, hogy talán még a dédapja sem beszélt így. Kiderült, hogy egy nagyon régi, Meiji-kori japán nyelvet sikerült megtanulnom. Mutattam, hogy írni is tudok, és hüledezett, hogy ők ilyen írásjeleket már nem használnak. Egy hónapig nálunk maradt, így gyorsan megtanultam a kortárs nyelvváltozatot is.
Gázai övezet vagy Gáza-övezet?
A korábbi, hagyományos gyakorlat szerint bizonyos névtípusokban -i melléknévképzős formát használunk: (történeti és mai helynevekben, utcanevekben) Római Birodalom, Szörényi bánság, Encsi járás, Zempléni-hegység, Pilisi út; (intézménynevekben) Nemzeti Színház, Nemzeti Múzeum, Nemzeti Sírkert, Rákoskeresztúri Újköztemető, Sebészeti Klinika, Északi Járműjavító; de személynevekben is: Pécsi Gábor, Szegedi Katalin, Szombathelyi Pál stb.
Az utóbbi évtizedekben azonban elterjedt egy olyan névadási mód több névtípusban is, amely a korábbi gyakorlattal szemben az -i melléknévképzős származék helyett csak a puszta tulajdonnevet tartalmazza. Először mintha a sportegyesületek nevében bukkant volna föl: Nyírség Spartacus és Nyíregyháza Spartacus Nyírségi Spartacus és Nyíregyházi Spartacus helyett. A rendszerváltozás után szaporodó helyi, kisközösségi rádiók és televíziók egy része szintén ezt az eljárást követte: Dunakanyar Rádió, Sajóbábony Televízió Dunakanyari Rádió, Sajóbábonyi Televízió helyett. Olykor más megnevezésekben, például intézmények és rendezvények nevében is találkozhatunk az -i képző elmaradásával: Somogy Temetkezési Kft., Sziget Fesztivál Somogyi Temetkezési Kft., Szigeti Fesztivál helyett. Az -i képzős formák jobban illeszkednek a magyar nyelvi hagyományba. Az -i nélküli formákat azonban lassan annyira megszokjuk, ma már a legtöbb esetben föl sem tűnnek, teljesen elfogadjuk.
Az -i képző elmaradása az idegen nyelvből, leginkább angolból fordított nevekben is előfordul. Napjainkban többször halljuk, olvassuk a korábbi Gázai övezet helyett, hogy Gáza övezet. Például:
Szerelmi háromszög és más matekpéldák
A „végtelen” felfoghatatlan, inkább metaforának tűnik, mint egzakt természettudományos fogalomnak.
A matematikai terminusra épülő költői metafora igencsak hálás holmi. Egyrészt, mert világosnak, relevánsnak érezzük tiszta fogalmi jelentése miatt. Másrészt a kontraszt, ami a lelki folyamatok kimondhatatlansága és a matematika egyértelműsége között van, mégis eredetivé, nagyobb poétikai erejűvé teszi a költői képet: „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk.” (Borbély Szilárd)
A matematikai terminusokból származtatott metaforának persze nem kell olyan egyértelműnek lennie, mint az egyszeregynek – (lásd még: kockás füzet, hasábburgonya, baráti kör), az ember nyelvészként mégis szívesen ered e kifejezések nyomába. Vegyük például az Illyés Gyula – József Attila – Vágó Márta viszonyrendszert (Vágó Márta természetesen behelyettesíthető Kozmutza Flórával is, tetszés szerint). Íme a klasszikus szerelmi háromszög:
Lőrincze Lajos – a nyelvész, aki válaszolt
A Veszprém vármegyei Szentgálon született 1915. november 24-én szegény paraszti családban. Hat elemi után a helyi lelkész ajánlására a Pápai Református Kollégiumba került, ahol mindvégig színjeles eredménnyel tanult. Két évig a pápai Református Teológiai Akadémia hallgatója is volt, de nem érzett kellő elhivatottságot a lelkészi pálya iránt, így vallástanára biztatására Budapestre költözött, és beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára.
Az Eötvös Kollégium tagjaként végezhette az egyetemet, Pais Dezső keltette fel érdeklődését a nyelvészet iránt. Részt vett a Táj- és Népkutató Központ munkájában: járta a vidéket, és anyagot gyűjtött. 1939-ben megnyerte az első Jó magyar kiejtési versenyt, ott ismerkedett meg a tiszta beszéd ügyéért (is) küzdő Kodály Zoltánnal, akihez haláláig töretlen barátság fűzte. Magyar–német szakos tanári diplomájának megszerzése után, 1941-ben az egyetemen frissen alakult Magyarságtudományi Intézetben kapott gyakornoki állást: ő lett a földrajzi névgyűjtés felelőse.
1943 és 1945 között régi iskolájában, a Pápai Református Kollégiumban is tanított, előadott a népfőiskolán, ellátta a Tehetségmentő Alapítvány elnöki teendőit, emellett doktori disszertációján is dolgozott, amelynek a Földrajzi neveink keletkezéséről, alakulásáról, elhalásukról címet adta.
Egy szó mint száz – Megérős körte, bevállalós frizura
Természetesen a segítség kissé becsapós volt, hiszen a körte valóban megérhet, ez az elsődleges értelmezés, de itt, mint látható, a takarékos értelem került előtérbe, azaz olyan égő, ami megéri, hogy használják, mivel kevesebbet fogyaszt.
De vajon mit keres még az -s melléknévképző egy melléknévi igenéven? Valóban fölöslegesnek tűnő, de nem egyedi ez a „képzőhalmozás”. Mindenki hallott már megúszós kajáról, ami azoknak való egy közismert séf szerint, akik nem „elsumákolni” akarják a főzést, hanem csak meg akarják úszni a nagy rumlit, a várakozást, a bonyolultabb lépéseket, az extra hozzávalókat és a sok mosogatást. A bevállalós szavunk ugyancsak idesorolható, szinonimái: merész, rettenthetetlen, halálmegvető, vakmerő, bátor, kalandvágyó, hősies, vagány, elszánt, heroikus, oroszlánszívű, rátermett, félelmet nem ismerő. Azonban nem csak személyre vonatkozhat a jelző, és akkor már a szövegkörnyezettől függően módosul némiképp az értelme, például: „Természetesen az extravagáns ruhadarabokat, a feltűnő tetoválásokat és a bevállalós frizurákat viselni is tudni kell az énekesnek.” „8 tanács a bevállalós szandálviseléshez.” „Bevállalós raguleves – avagy a cékla asszimilációja.” Erősen bizalmas stílushatású a következő mondatokban: „Igazi bevállalós klippel támadnak a punk-rock arcok. Az eredeti, vágatlan, bevállalósabb verziót csak a neten nézhetitek meg.”
Volt olyan időszak, amikor sajátos nyelvi divattá vált az -s képzős filmtípus-megnevezés. 2004 őszétől körülbelül egy évig az egyik kereskedelmi televízióban újfajta filmajánló tűnt fel. Egy piros ruhás fiatalember műanyag gumicsirkét dobálva sorolta, hogy szerinte milyen filmeket lehet nézni. Hétről hétre újabb változatokkal, neologizmusokkal jelentkezett. Újszerű és egyben tréfás szóalkotások, szószerkezetek az alábbiak: másbolygós, repülős-partraszállós, tűzhányós, szuperhősös, karakán barbáros, zimbes-zombis, fifikás hadműveletes, puszta kezes vagányos, szörcsögős maszkos. Ez a reklám és szóalkotási mód annyira közismertté vált, hogy a hétköznapi életben is felbukkant, elsősorban internetes nyelvi játékként: Hogy milyen bulikat szeretek? Egyet fizetős, kettőt kapós. Vörösborral leöntős. Hogy milyen pasikat szeretek? Kézen fogva sétálás közben minden nő után sunyin megfordulós terepjáró-tulajdonosos. Mindig otthon ülős, könyvolvasós. Haveroknak mindig ráérős.
Egy szó mint száz: Weöres-versek egy szóban
Szárnysötét, Tojáséj, Liliomszörny, Remetebál, Sugárpehely, Királyország, Űrgyűjtemény, Bánatszanatórium, Tyúkszemtanú, Körülálltalak, Tettbimbó, Szakállszentpéter, Oldalszem, Világocska, Jégfény, Merj!, Fényőrlő, Bűnbimbó, Emlékezzünk!
Elöljáróban annyit meg kell jegyezni, hogy Weöres Sándor sokat kísérletezett a magyar nyelv lehetőségeivel. A Tojáséj tehát nem a vers címe, hanem maga a vers. Vélhetőleg a magyar irodalom egyik legrövidebb költeménye. Tehát a cím és a vers egy és ugyanazon kifejezés. Az egyszavasokat, különös tekintettel a Tojáséjre, a következő szempontok alapján lehet bemutatni: stilisztikai, jelentéstani és grammatikai.
Stilisztikai szempontból ezek az egyszavasok mind hapax legomenonok, azaz olyan kifejezések, amelyekre csak egyetlen példa akad valamely nyelv irodalmában. A hapax legomenon görög kifejezés, szó szerinti jelentése ’egyszer olvasott’, ’egyszer mondott’. Tágabb értelemben neologizmusnak is tekinthető ezeknek a verseknek a nagy többsége. Egy általam felvázolt neologizmusrendszerben a gyakoriságuk alapján alkalmi vagy egyszeri neologizmusoknak, a létrejöttük célja szempontjából stilisztikai neologizmusoknak tekinthetők. Azok a kifejezések sorolhatók ide, amelyek nem kerülnek be a nemzeti nyelv szókészletébe, a pillanatnyi tartalmi és stiláris szükségesség hozza létre őket. Az expresszivitás érdekében megalkotott költői, írói szóalakok; megalkotásukkor a cél az egyediség, az egyszeriség, a szuggesztív kifejezésmód, ritkán a meghökkentés. Nyilvánvaló, hogy egyéni alkotások, az őket létrehozó írón, költőn kívül más nem használja, így nagyon jellemzőek az egyéni stílusra. A kifejezendő tartalmat szemléletesebben, erőteljesebben éreztetik meg, és elmélyítik az érzelmi hatást.
A férfimúzsa-defektusról
Miért hiányoznak az irodalomból a férfimúzsák? Az gyarló magyarázat, hogy azért, mert a kilenc múzsa mindegyike nőnemű volt, hiszen a múzsa szó jelentéstartománya a klasszikus görög kor óta jelentősen kibővült. A „férfiuról szólj nékem, Múzsa” megszólítottja az első jelentés, én viszont itt a múzsa-szócikkek második pontjáról beszélek csak, a művészembert alkotásra ihlető hús-vér teremtésről, aki akkor is hús-vér, ha ezt a művész kézzelfoghatóan soha nem tapasztalhatja meg, magyarul: ha számára elérhetetlen. A Lilla-Remény lehet ugyan „istenségnek látszó”, de Vajda Juliannának akkor is volt születési ideje, és nyilván voltak személyes okmányai – amivel tudvalevőleg Thália vagy Euterpé nem rendelkezett. Az az egy bizonyos: ha leírom a szót, „múzsa”, alapvetően női sziluettek rajzolódnak ki előttünk.
Mondhatná valaki, hogy ott van Rimbaud, de hozzá sem egy nő írt ihletett verseket, hanem egy másik férfi. A kérdést tehát úgy is feltehetnénk: miért csak a férfiaknak van múzsája?
Mondjuk azért, mert az írók-költők és főképp a zsenik – tekintetbe véve az elmúlt kézezer évet – többnyire hímneműek. Ha szeretjük az irodalmi közhelyeket, nyugodtan előkaphatjuk az „oldalborda-kártyát”, amiből azt a következtetést szokás levonni, hogy a bibliai teremtésmítosz eleve másodrendű szerepre predesztinálta a nőket, ami évezredekig akadálya volt művészi kibontakozásuknak. Eszerint tehát a patriarchális társadalom termelte volna ki a férfi alkotót és a női múzsát.
Egy szó mint száz – Lőrincze Lajos anyanyelvi ötpercesei
A nyelvésznek sikerült olyan formát kialakítania, amely szórakoztatva tanított, egyesítette a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat. Sajátos ismeretterjesztő műfajt teremtett, az anyanyelvi ötperceseket, mint Örkény az egyperces novelláit. Műsorában a magyar nyelv egy-egy kérdésével foglalkozott; ízesen szép beszédét, kedves hanglejtését, baráti tanácsot adó stílusát a közönség széles rétegei hallgatták és nagyon megszerették. A sorozatot negyven éven keresztül kitartóan folytatta szinte halála pillanatáig. Tehát Lőrincze Lajos valósággal „intézményesült”. Lássuk, hogyan vall minderről ő maga: „Azt mondhatnám, hogy tulajdonképpen életem leglényegesebb része a nyelvműveléssel való foglalkozás volt, hisz munkáim is ezt mutatják, A nyelv és élet című könyv, azután az Édes anyanyelvünk, Nyelvőrségen, amelyek a nyelvművelés elméleti, elvi és gyakorlati kérdéseivel foglalkoznak.”
Érdemes belepillantani ezekbe a kötetekbe, megvizsgálni, hogy mennyire aktuálisak napjainkban a több mint hatvan évvel ezelőtt született gondolatai, mely területeken érvényesek, hasznosak, megszívlelendőek még ma is a tanácsai. Olvasás közben szinte halljuk a hangját, gördülékeny mondatait, kifogástalanul megszerkesztett gondolatait, amelyek teljesen egyértelműek a nem szakmabeliek számára is. Csodálkozással szembesülhetünk azzal, hogy bizony sok minden elhangzott már korábban, amelyekről azt gondolnánk, hogy a nyelvművelés legfrissebb megállapításai. Íme: „De elavult az a szemlélet is, amely a nyelvi jelenségeket csak a jó és a rossz kategóriáiba tudja beosztani, a nyelvhasználat gazdag sokszínűségében csak a fehéret és a feketét látva. […] A nyelvi jelenségeket nem önmagukban, hanem felhasználásukban, funkciójukban szemléljük: a régi helyes-helytelen osztályozás helyett szükség szerint azt kérdezzük, mikor, milyen körülmények között, minek a kifejezésére, milyen stílusárnyalatban jó vagy nem jó egyik vagy másik szavunk, kifejezésünk.”
Magam is tapasztaltam, hogy az ilyen kérdésfeltevők igen-nem választ várnak, az átmenetet, a kettősséget nem szívesen fogadják el. Úgy vélik, a nyelv olyan, mint Victor Hugo regényének, A párizsi Notre-Dame-nak a hősei, akik egy-egy fekete-fehér tulajdonság megtestesítői: az emberi jóságé, tisztaságé és a sötét ördögi gonoszságé. Így például Phoebus kapitány töretlen hűséggel ragaszkodik szerelméhez, vele szemben Claude Frollo a székesegyház esperese, ördögi szenvedélyek megszállottja. Tehát aki előadás után megkeres engem kérdésével, az tulajdonképpen csak idézőjelben kérdező, ugyanis már kész válaszuk van, csupán megerősítést várnak, és ha nem azt kapják, akkor akár meg is sértődnek. Hogy ez mennyire nem új, Lőrincze Lajos is bizonyítja.
Egy szó mint száz – úttörődalok és házassági hirdetések
Úgy vélem, az ötvenes korosztálytól fölfelé mindenki megélte ezt a mozgalmi időszakot. Volt kisdobos, úttörő és KISZ-es. Van, akinek a múlt nosztalgikusan megszépült, bevallom, nekem is. A zánkai úttörőtábor, az őrsi gyűlések és a kirándulások többek között. Azonban ezúttal a kötet nyelvhasználatáról kívánok szót ejteni.
A mű bevezetőjéből megtudhatjuk, hogy „Hétszázezer életvidám, tudásra szomjazó fiú és lány viseli az úttörők fehér blúzát és kék nyakkendőjét.” „Az Úttörő Központnak (sic!) gyakran gondot okozott a pajtások csillapíthatatlan kultúréhségének kielégítése.” Nos, most már értjük: ezen éhség csillapítására volt szükség erre a kötetre, a szovjet pionírok életét ábrázoló költészet legszebb darabjainak közzétételére. Ugyanakkor olyan mű kerül a pajtások kezébe, az előszó írója szerint, amely mozgalmi és kulturális fejlődésüket egyaránt elő fogja segíteni. De ezt még lehet fokozni, a jelzők túlzott halmozásától sem riadt vissza a bevezető írója: „A gyermekköltészet fogalma nem túlságosan kellemesen hangzik, ha a burzsoá szellemiség gügyögő, hamisan csikorgó, lélekmérgező, álgyermekded fércműveire gondolunk.” A legérdekesebb minősítés az álgyermekded. Nem tudom, milyen lehet az, de a lényeg: ezekkel a költeményekkel erősíthető a gyermekek szelleme.
Már a cikluscímek is „sokatmondóak”: Rajta, pajtás!, Tanulj többet!, Játsszál jobban! A kötet darabjaira a szocializmus mozgalmi retorikájának és túlzott lelkesültségének patetizmusa jellemző. (A művek fordítóinak és az előszó írójának a nevét fedje jótékony homály, ki tudja, miért kényszerültek erre a „barkácsmunkára”.) Akik nem ismerik ezt a világot, azoknak már talán ennyi is elég lenne, azonban feltétlen következzenek a „gyöngyszemek”, vagyis az idézetek a versekből.
Egy szó mint száz – nyelvész példaképeim
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy Lőrincze Lajosnak a nyelvművelő rádiós ötpercesei legalább annyira ismertek, mint Örkény egyperces novellái. Gyermekkoromban sokszor a nagyszüleimnél nyaraltam, és jól emlékszem, hogy a rádióban a déli harangszó után mindig felhangzott: „Édes anyanyelvünk. Lőrincze Lajos műsora”. Több anekdota is fennmaradt vele kapcsolatosan, egy nyíregyházit hadd idézzek fel! Egy alkalommal a magyar nyelv hetén Lőrincze Lajos a Húsipari Vállalatnál tartott előadást. Néhány diák azonban elkésett, és lihegve kérdezte a portástól: – Itt van már Lőrincze Lajos? Mire a kapuőr így kérdezett vissza: – A csontozóban vagy a füstölőben dolgozik? Bár csak egyszer találkoztam a közismert és közkedvelt nyelvművelővel, mégis naponta magam előtt látom. Egyrészt oly módon, hogy mint tudományos ismeretterjesztő, nyelvész továbbviszem az örökségét, másrészt pedig úgy, hogy nap mint nap az íróasztalom fölé pillantva a róla készült réz dombormű eszembe juttatja személyiségét, ugyanis a 2003-ban elnyert Lőrincze-díjam őt ábrázolja.
A nyolcvanas évek végén Sándor György humorista a nyíregyházi tanárképző főiskolán járt, és azt kérdezte a hallgatóktól: Maguk is itt bachátkoztak a nyelvészettel? Ezzel humorosan utalt Bachát László szigorára. Tudnivaló volt az, hogy a „sokat adok, de sokat is követelek” elvet követte, és az is, hogy világos, érthető magyarázata mindezt megalapozta. A Bachát-szigorlat Nyíregyházán fogalom volt.
Grétsy László az ismertségét, népszerűségét tekintve a nyelvművelés Puskás Öcsije. Ezt elsősorban a Magyarán szólva rádiós sorozatának, főként pedig a televízióban a Vágó Istvánnal vezetett, Álljunk meg egy szóra! című műsorának köszönheti. Azonban korántsem emiatt a példaképem, hiszen a népszerűség számára is csupán azt jelenti, hogy lehet népszerűsíteni az anyanyelvi ismeretet, megszerettetni a magyar nyelvtant. Azért tisztelem és becsülöm, mert a szakmai alázat, a biztos és mély tudás a szerénységgel párosul egyéniségében. Kutatói pályáját itt nyilván nem mutatom be, azonban arra, hogy az anyanyelvi játékok a szívügye, egy példát hozok. Az egyik interjúban a következő kérdést tették fel neki: „Mi a kedvenc szava?” Íme, a válasz: „Ha egy fémiparral, szereléssel is foglalkozó cégnek saját ovija is van, az nem más, mint: vasszervízóvoda. Ebben a szóban négy nyelven is benne van a ’víz’ szó: magyarul a közepén, az elejét fonetikusan kiejtve németül (vasszer), a végén lengyelül (voda), a középtáji hosszú »ó« pedig franciául jelent ’víz’-et, ha helyesen ejtjük ki, mert ők úgy írják le, hogy »eau«. Hát nem nagyszerű?”
Bánki Éva portugáliai útinaplója 1. – Tengerre!
Porto felé utazva eltöprenghetünk, milyen a magyar tenger. Hiszen a mi tenger szavunk nem hasonlít a nyugati nyelvek tengerére. A tenger török eredetű jövevényszó, azt sugallja, hogy valami irdatlanul nagy, megszámolhatatlan. Magyarul nemcsak a tenger „tengernyi”, hanem a gond, a bánat, a tennivaló.
A portugál tenger, a mar is végtelen. De ebben a szóban ott villódzik a szerelem (amor) és a halál (morte) is. Hány és hány portugál költő játszott el ezekkel a hasonló alakú szavakkal! De ez a végtelenség egészen másféle, mint a Földközi-tenger, a mare nostrum langyosabb, barátságosan villódzó kékje. Az Atlanti-óceán hidegebb, ellenségesebb, veszedelmesebb – nem véletlen, hogy a portugál tenger (a francia és spanyol nyelvvel ellentétben) hímnemű szó. O mar. Rövid, szinte kattogós. Senkinek sem jutna eszébe ezt becézgetni.
Ennek ellenére a portugálok is vágyakozással fordulnak a tenger felé. A portugál költészetben is gyakori saudade jelzi azt a sóvárgó lelkiállapotot, amikor úgy érezzük, vonz a végtelen, szinte magával ragad a látóhatár. Amikor szinte beleszédülünk az óceán már-már túlvilági ragyogásába.
A. I. – Emberi nyelv értelem és érzelem nélkül?
Stanley Kubrick és Steven Spielberg kultikus filmjében (A. I. – Mesterséges értelem, 2001) egy szülőpáros örökbe fogad egy robotgyereket. A szülők hús-vér gyermeke kómában fekszik, ezért az édesapa azzal lepi meg a feleségét, hogy hazaviszi Davidet, a laboratóriumi körülmények között kifejlesztett mesterséges intelligenciát, aki – ha bizonyos szavakat a megfelelő sorrendben kiejtve beprogramozzák – kísértetiesen hasonlít egy igazi kisgyerekre. A tudósok legnagyobb áttörésének David esetében az számít, hogy a jó programozás hatására érzelmileg kötődni kezd a programozó személy(ek)hez, ezt az érzelmi kötődést pedig megszakítani már sohasem lehet. David aztán később szeretne valódi, hús-vér kisgyermekké válni, ezért Pinokkiót is túlszárnyaló kalandokba kezd, a film pedig az értelem és az érzelem szoros összefonódásának futurisztikus és megható elegyévé válik. Az érzelmek David nyelvhasználatában is tükröződnek: használja és érti az anya, a szeretlek és a kérlek szavakat, karaktere – többek között – ezért is válik már-már teljesen emberivé.
Most, amikor a világ ChatGPT-lázban ég, nem is lehetne aktuálisabb a probléma, amit a film fölvet. Bár a robotika is egyre merészebb fejlesztéseket hajt végre, és robotok is képesek hátborzongató válaszokat adni (ha minden igaz, a világ és az emberiség leigázásáról is), a Kubrick–Spielberg-féle világ még nem jött el. Megdöbbentő azonban az, ahogyan ezek a mesterséges intelligenciák kommunikálnak: az ember érzése az is lehet, hogy egy szinte teljes anyanyelvi kompetenciával bíró, a tények világában többé-kevésbé jártas, talpraesett ügyfélszolgálatossal ül szemben. A ChatGPT-vel gyakorlatilag majdnem tökéletes, intelligens párbeszédet folytathatunk szinte bármiről: az időjárásról, a közéletről, az aktuális házi feladatunkról. A program a kérdésekre nyelvileg értelmes válaszokat ad, és még képes elnézést is kérni a tévedéseiért. Az OpenAI másik fejlesztésével, a komplett esszéket gyártó Playgrounddal emellett szinte tökéletes szöveget írattathatunk szinte bármilyen témában.
A ChatGPT és a Playground azonban nem szövegértelmező, hanem szöveggeneráló (ún. dekóder) intelligenciák. Vagyis nem keresik a szöveg értelmét, nem kutatják, hogy az egymás mellé rakott szavak megfelelnek-e a valóságnak, és kritikai érzékük sincsen a generált információ monitorozására – legfeljebb a felhasználó hívhatja föl a figyelmüket a tévedésükre. Ha pedig a nyelvhasználat esztétikai rétegei felé mozdulunk el (pl. az érzelmek motiválta témákról való beszéd), további érdekességekre bukkanhatunk.
Az anyanyelv ünnepe keleten – Egy szó mint száz
A betűszó az ezredforduló környékén született, és a mára nagykamasszá, fiatal felnőtté cseperedett generáció jelszava. Általában arra használják, ha mindenféle veszélyes, vad, buta dolgot próbálnak ki. De miről is van szó?
Minden év októberében Sátoraljaújhelyen, az anyanyelvápolás egyik fellegvárában rendezik meg az Édes anyanyelvünk verseny országos döntőjét. A megmérettetés két fordulóból áll. Az elsőben egy nyelvhasználati-grammatikai feladatlapot kell kitölteniük az ország különböző középiskoláiból összesereglett diákoknak, a másodikban, a szóbelin pedig egy háromperces szabad előadást kell tartaniuk négy megadott témából választva. Ez valódi kihívásnak tekinthető, ugyanis messze nemcsak a beszédtechnikai ismereteknek kell birtokában lenniük és azt jól alkalmazniuk a középiskolás diákoknak, hanem képesnek kell lenniük arra is, hogy húsz perc alatt egy témáról a tartalmas gondolataikat összegyűjtsék, és időnként a jegyzetükbe pillantva, nem felolvasva, előadják azt a helyzetnek és a stílusnak megfelelően. Bőséges szókincs és gazdag tudás szükségeltetik a világról. Mindezek mellett célszerű a nyelvhasználati, nyelvhelyességi buktatókat is kikerülni, tudván, hogy a szóbeli kommunikáció során könnyebben becsúszhat egy-egy.
Valóban tartalmas, érett, találó gondolatoknak és nem utolsósorban nyelvi kreativitásnak lehet fültanúja a bírálóbizottság. Következzék egy válogatás az utóbbi évek jegyzeteiből! Elképzelhető, hogy több közülük idézet valahonnan, mégis jó ilyen mondatokat a fiataloktól hallani. Íme, néhány példaként: „A külső fejlődést be kell érnie a belső fejlődésnek.” „A globalista világvallás dogmája a fogyasztás. Elfogyasztjuk a bolygót és önmagunkat.” „Egyszemélyes boldogság nem létezik.” „A kiteljesedés csak közösségben lehet.” „Az emberiség fejlődésével nőtt a magányos farkasok száma.” „Mindenki csak magára gondol, rám csak én.” „A társaság hiánycikk.” „A közösség nem azonosul velünk, mert mi nem akarjuk.” „Hiába van 500 ismerősöd a Fecebookon, ha mindig egyedül sétálsz a parkban.” „Lájkban mérik az embert.” „A neved: potenciális lájkoló.” „A szeretet ad magabiztosságot, míg a magány elveszi azt tőlünk.” „Szükség van az ölelésre, az nem olyan, mint 15 szívet elküldeni az interneten.” „A pénz az ember gyönge pontja.” „A fészbukos, szelfizős dalia korunk hőse.” „Tévézombik vagyunk, csak úgy szívjuk magunkba a sok szennyet.” „Hightechparadicsomban élünk.” „Felöltjük az sms-álarcot. E mögé bújunk, mert félünk megmutatni valódi érzésünket. És az is fontos, hogy a mosoly nem csak jelmez.”
Egy szó mint száz – Ikes ige
Simonyi Zsigmond még tovább ment. Az ikes ragozás története című tanulmányában 1905-ben még Szarvasnál is határozottabb véleményen volt: „Rázzuk le az ikes igát, beszéljünk és írjunk úgy, ahogy a magyar népnek legnagyobb része: eszek, iszok, aluszok, enne, inna, ehetek, ihatsz stb.” Sőt, Simonyi odáig ment, hogy 1918 végén a Nyelvőrben közzétette Az úri igeragozás című írását: erőteljes, felülről jövő nyelvi beavatkozással elérkezettnek látta az időt annak megszüntetésére. Ez is túlzás, és nyilván az is, ha valaki csak az eredeti ikes ragozást tartaná kifogástalannak napjainkban, amelyről fontos tudni, hogy csak egyes számban létezik. Kijelentő módban: eszem, eszel, eszik. Felszólító módban: egyem, egyél, egyék. Feltételes módban: enném, ennél, ennék. Mint látható, a felszólító mód egyes szám harmadik személyű alakja archaikus, régies, efféle mondatokban fordul elő: „Szent Pál írja a korintusiaknak, akik a közeli világvégét várták és nem akartak dolgozni, hogy aki nem akar dolgozni, az ne is egyék.”
Ritkán használatosak a mindennapi társalgásban a következők: elmázolódjék, aggódjék, essék, érződjék, múljék, takarodjék. A feltételes módban pedig az ennék alak már nem a harmadik, hanem első személyű! Ugyancsak ritka az eredeti formában, például: „Kikérdezte rendre mind a kettőjüket, hogy hova valók, van-e családjuk, mekkorák a gyermekek, van-e élhetős birtokuk, s olyan őszinte aggodalommal kevesellte a jövedelmet, mintha ő ennék napjában csak egyszer meleg ételt, s az ő torkát rágná a havason a csípős csíki túró” (Nyírő András). Tehát az eredeti ikes ragozás szépirodalmi szövegben a hangulat, jellem, kor, társadalmi különbségek ábrázolására alkalmas, azonban a köznyelvben nem várható el a használata és nem is tiltott.
Az ikes ragozás visszaszorulása és összekeveredése az iktelen alanyi ragozással régóta zajlik, már a 16. századtól. Ez a ragozás ugyanis csak addig volt széles körben használatos, ameddig szükség volt a szenvedő szemlélet kifejezőjeként elkülöníteni a tárgyatlan igéket a tárgyasoktól. Például: tör – ő eltöri az ágat; törik – az ág eltörik. A szenvedő igék visszaszorulásával azonban az ikes ragozás funkciója is megszűnt. Mindezt a változást sokan sokféleképpen értékelték.
Egy háború szimbólumai
Krízishelyzetben erősen megnő a szimbólumok szerepe. Minden háború abszurd, illogikus, ezért fogalmi nyelvvel kevésbé lehet leírni. Az ember viszont logikus mintázatokat, összefüggéseket szeret maga körül látni, ezért nyúl a jelképekhez. A szimbólumok világa átlátható, rendezett, még akkor is, ha ez a rendszer nem racionális alapokon nyugszik.
A szimbólum egy háborúban a hadviselés része: sokkal erősebb, mélyebb pszichés benyomást tesz ránk, mint maguk a puszta tények. Emlékezzünk a térre kiállított üres babakocsik megrázó erejére: jelképiségénél, vizualitásánál fogva sokkal erősebb üzenet, mint pusztán kimondani egy tényadatot, nevezetesen a meghalt csecsemők számát.
Időrendben talán az első nagy erejű szimbólum az orosz elnök elegáns, fehér, elképesztően hosszú asztala, ahol megbeszélést folytatott vezető politikusokkal. Kétszemélyes tárgyalási szituációban a nagyjából négy méteres távolság óriásinak tűnik. Hogy mit mond ez a vendéglátóról, annak szándékairól, a tárgyalópartnerekkel teremtett viszonyról? Utólag különböző interpretációk születtek arról, hogy ezek a külsőségek hogyan jelezték előre a későbbi eseményeket. A kérdés itt valószínűleg nem az, hogy kifürkészhetjük-e a jeladó titkos szándékait (hiszen egy dörzsölt politikus a szimbólumokat félrevezető szándékkal is alkalmazhatja), hanem hogy mit óhajtott ezzel üzenni a világ közvéleményének. A viselkedéskutatók is elismerik, hogy egy politikus jól meg tudja tanulni azt is, hogy metakommunikatív jelzésekkel félrevezesse, összezavarja a „kódfejtőket”.
Léteznek-e szófajok?
Azt szinte senki sem kérdőjelezi meg, hogy léteznek-e egyáltalán az e szavakkal leírt jelenségek. De mielőtt a (cseppet sem) unalmas nyelvtani magyarázatokba bonyolódnánk, nézzük meg, hogy általában mit is értünk a faj fogalma alatt.
A Magyar értelmező kéziszótár legáltalánosabb meghatározása szerint (ez a szótár szerint a faj szó negyedik jelentése) a faj „legfőbb vonásaikban megegyező dolgoknak, jelenségeknek elkülönülő csoportja, osztálya”.
A faj fogalmáról először a biológiai rendszertan jut eszünkbe, ahol az élőlények azon egyedeit tekintik egy fajba tartozónak, amelyek közös eredetűek, meghatározott elterjedési területük van, és fejlődésük azonos szakaszában nagy vonalakban megegyeznek. A leírás alapján nem sorolnánk bizonyosan egy fajba a bernáthegyit és a tacskót, hiszen nagy vonalakban sem egyeznek meg, viszont a németjuhászt és a farkast könnyedén egy fajba tartozónak tekinthetnénk, mivel jobban hasonlítanak egymásra, mint a németjuhász a már említett tacskóra. Ugyanakkor tapasztalatból és biológiai tanulmányainkból tudjuk, hogy a tacskó, a németjuhász és a bernáthegyi fajtársak, lévén kutyák, a farkas azonban, bár rokonuk, de mégiscsak más faj.
Egy szó mint száz – Tirpákok
A pejoratív értelme pedig a következő (sajnos): műveletlen, udvariatlan, faragatlan, otromba, hülye ember; nyíregyházi ember. (Ebben az értelemben még a futballstadionban is gúnyolják az ellenfél csapatának a drukkerei a nyíregyházi labdarúgókat.) Nos, ezt az értelmét, hangulatát kellene megváltoztatni e szónak. De hogyan? Egyrészt úgy, hogy a gúnyolódókat igazándiból megismertetjük a tirpákokkal.
A Nyíregyházán alapított és korábban nyomtatott formában megjelentetett A Vörös Postakocsi című folyóirat 2009 tavaszi számát a tirpákoknak szentelte. Az indító írás a Tirpákok című hősi éneket mutatja be. Az eposz szerzője dr. Vietórisz István városi főügyész, amatőr költő és köztiszteletben álló polgár. Műve 1939-ben jelent meg, és Nyíregyháza hősi korszakának, a városalapítás legfontosabb közösségteremtő mozzanatának, a lutheránus templom megépítésének a történetét mutatja be. Ha a mű nem is egyenletes mindenütt poétikai léptékkel mérve, mégis a nyíregyháziaké. Célja az volt, hogy az elragadtatás hangján bemutassa a város derék tirpák lakosságának a szorgalmát. Ezúttal csupán az előhangot idézzük ízelítőül a műből: „Tallózzunk mezején régen volt dolgos időknek / Ősök jönnek elém, homokon várost alapítók / Kiknek erénye, miként kis ablakon át az olajmécs / Esti sötétségben szelíden hívogatja a vándort: Úgy vonz tiszteletet keltvén késő unokákban.”
Született jóval később, 2011-ben is egy színmű a tirpákokról, a címe: Tirpákia Tündérkert.
A németeknek a háta is borsódzik ettől a szótól
A klímaterroristák kifejezést választotta 2022 legellenszenvesebb német szavának a Darmstadti Egyetem nyelvészekből és újságírókból álló független bizottsága.
A testület keddi közleménye szerint a német nyilvánosságban széles körben elterjedt kifejezés “egyenlőségjelet tesz az éghajlatvédelmi aktivisták és a terroristák közé, és ezzel kriminalizálja és rágalmazza őket”.
Az éghajlatvédelem erősítése és a párizsi klímamegállapodás végrehajtása mellett kiálló aktivisták a polgári engedetlenség és a demokratikus ellenállás erőszakmentes formáit alkalmazzák, de a klímaterroristák kifejezéssel a céljaikért a fizikai erőszak radikális alkalmazásával küzdő terroristákkal azonosítják őket, tevékenységük így “az erőszak és az államellenesség” összefüggésrendszerébe kerül – áll a közleményben.