via kultura.hu => eredeti post link
Dékány Andrást hiába keressük a „spenótban”, a magyar irodalom történetének nagy, zöld összefoglalásában. Ő is azok közé az írók közé tartozik, akiknek emlékét nem a hivatalos (amennyiben a „spenót” még érvényes, hivatalos) irodalomtörténet őrizte meg, hanem az olvasók szeretete. Könyvei főleg a ma már hatvanon túli generációnak jelentettek, jelentenek sokat. És főleg a férfiolvasóknak. Azoknak, akik a hatvanas-hetvenes években, a vasfüggöny mögé zárt országban élték kiskamasz korukat és Dékány akkoriban megjelenő tengerészkönyveivel vitorlázták be képzeletben a messzi tájakat.
Tengerészkönyveket persze mások is írtak, de az ő regényei mögött ott volt fedezetként a tengerészmúlt.
Dékány gyerekként még szemtanúja volt az Osztrák–Magyar Monarchia tengeri életének, bár inkább már csak az összeomlásának. Tizenöt évesen, 1918 nyarán került Fiuméba szülővárosából, Kecskemétről, hogy megkezdje első tanévét a tengerészeti akadémián, a legendás Nauticán. És ezzel megkezdődött az életre szóló kaland. „Ott voltam a tengerészkorszak hősi idejének utolsó perceiben” – írja.