A rokonaink, barátaink, üzletfeleink jóindulatának megnyerése céljából gyakran hangoztatott elnézéskérések annyira mindennapos, zsigerileg belénk égetett beszédformulák, hogy észre sem vesszük, mennyi görcs, félelem és komplexus áll a hátterükben. Ehhez még hozzájárulhat a zsidó-keresztény eredetű bűntudat, a kisebbrendűségi komplexus vagy a kelet-európai tekintélyelvű társadalom szabályrendszere.
Balássy Fanni mintha mindezt egyszerre átélve fakadt volna ki, hogy egy szuszra írja meg nemzedékének élményét, a „bocs, hogy élek” energiát, időt, tehetséget felemésztő gátlásainak leltárát. A húsz tárcanovellányi groteszk monológ ellentmondásait hangsúlyozzák Korbuly Ági fekete és piros tintával festett lendületes illusztrációi, melyek a címlap felirata szerint is egyenrangú alkotóelemei az általuk albummá varázsolt kötetnek. A feltűnő vörös színű borítón zsebre dugott kézzel és elszánt tekintettel áthaladó lány dacosságát a könyvgerincen túli hátsó oldal árnyalja, hiszen mintha a függőleges rácsok mögül szabadult alak mind bátrabb és elkeseredettebb mondatait olvasnánk a könyvben.
A különálló írásokban megszólaló szubjektumok egyszerre érzik a külső elvárásokat, és vallanak arról, miként törik meg gyenge ellenállásuk, miközben amiatt is rossz a lelkiismeretük, hogy nem küzdenek az igazukért: „Nem szeretnék. Tényleg nem. Jó, oké”. Többször fordul elő az önvád, mint a kellemetlenségeket okozó figyelmetlen, közönyös vagy rosszindulatú másik hibáztatása: „talán nem jó helyen volt a hangsúly, talán nem ejtettem érthetően a szavakat”; „baleknak érzem magamat, kihasználható pancsernak”. Jellemző a lemaradottság és az egyediség hiányának gyötrő érzése: „bocsánat, de lemaradtam valamiről?”; „ennyi idősen Mozart már…”; „miért olyan botrányos szitokszó a középszer?”. A szerző és az illusztrátor korából és neméből eredően jellegzetesen felnőttkorba lépő lányok hangján képzeljük el a szóbeliség hatását keltő, egy levegőre elhadart, sodró szövegeket.