via kultura.hu => eredeti post link
Amikor a költészettel kapcsolatban előkerül a humor, sokan kérdőn vonhatják fel szemöldöküket, és nem azért, mert egyébként a poétika ne lenne alkalmas ennek a kedélyállapotnak, hatásnak az előidézésére vagy konzerválására. Az értetlenség oka sokkal inkább az lehet, hogy mára a humor – mint bármilyen művészeti alkotás elemi vonása – értékét, pontosabban súlyát vesztette. Pedig a versek esetében különös kapocs mutatkozik a komédiával: a líra nyelvi játékossága kifogyhatatlan eszköztárát nyújtja a nevettetésnek, legyen szó meghökkentő rímekről és ritmikáról, nem várt csattanókról, egyértelmű stílusparódiáról vagy nüansznyi rezdülésekről. De van-e értelme a költészeten keresztül megragadni a humort a szitkomok, mémek és macskás videók korában, a vegytisztára mosott és végletekig kiárusított komikum idején?
Gál János Az eltűnt hírnév nyomában című verseskötetével erre a kérdésre erőteljes igennel válaszol. A szerző könnyeden hozza a formai bravúrokat, poétikájában rendre feleleveníti az irodalomtörténet minden stílusirányzatát, többször archaizáló nyelvezetet is segítségül hívva, hogy aztán mindezt kifordítva élcelődjön – költőkön, korokon, szerkesztőkön és rajtunk, olvasókon is. A könyv ráirányítja a figyelmünket, hogy bár hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy a komikum valahol félúton levált a líráról és úgy általában a művészetről, mégis minden fennkölt magnum opusban ott a lehetőség a nevetésre.
Azt, hogy a költők mellett az olvasóközönség sem ússza meg a pellengérre állítást, nem rejtegeti a szerző. Mindjárt az első versben, az Előszó: A vak költőség kérdése címűben egyértelművé teszi azt, hogy a kötet olvasása közben a befogadót bizony sokszor kényszeríti majd önreflexióra. A rövid szerzemény tanúsága szerint Homérosz a rajongó ifjakat látva vakította meg magát, „hogy ne tudja, kik szórakoznak a dalra”. A felütés ugyanakkor nem az olvasó önérzete miatt nevezhető merésznek, sokkal inkább azért, mert a szerző nemcsak az iróniát, csípős komikumot vállalja fel az első oldaltól kezdve, de a versről versre eszkalálódó intertextualitást is. Ennek nyomán ugyanis feltételezhetnénk, hogy a humor a mind egyre komplexebbé váló ide-oda utalások hálóján fog függeni, végeredményben érthetetlenné téve a kötet java részét egy olyan befogadó számára, aki nem jártas az akadémiai szintű irodalomtudományban.