Ma van a költészet napja, József Attila születésnapja, április 11. Ezért is választottuk erre a napra a lenti verset, fogadjátok szeretettel. Olvass bele!
Archívum címkék: vers
Petőfi Sándor: Csókot lehelek a bimbók ajakára
Egy olyan verset választottunk Petőfi Sándor versei közül március 15-re, amit talán kevesen ismernek, és másik arcát mutatja. Olvass bele!
Ki az, aki szereti még a verseket? – a versolvasás mesterkurzusa
S noha lehet, hogy a versekkel sokunknak ambivalens a viszonyunk, a Felső rímezer egy jó lehetőség arra, hogy ez megváltozzon. Olvass bele!
Radnóti Miklós: Téli vasárnap
Ennél gyönyörűbben, tapinthatóan talán senki nem látta a téli vasárnapot, mint Radnóti Miklós, mert mindent látott. Olvass bele!
Már száll a Lék-hajó a 2023-as évvel
Az óévtől és annak minden szép és nehéz pillanatától Hacsek Zsófia Lékhajó című versével búcsúzunk. Köszönjük, hogy minket olvastak, 2023-ban Olvass bele!
Ady Endre: Karácsony
Ady Endre: Karácsony című versével kívánunk minden kedves olvasónknak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket! Olvass bele!
Balzsammal pólyálta be testem ölének ánizsillata
A Trend kiadó Piros delfinek című kötetében az 53 évesen elhunyt alkotó, Kormos István 53 verse kapott helyet. Olvass bele!
Ady Endre: A halál rokona
Ma van a Halottak napja, amit Ady Endre A halál rokona című versével fogjuk borongósra. Olvass bele!
József Attila: Levegőt!
József Attila Levegőt! című, 1935 novemberében született versét olvashatjátok itt, melynek szépsége nem kér magyarázatot. Olvass bele!
Ilyen gyönyörű verset még nem olvastál a félelemről
Mondják, mielőtt a végtelen vízbe lépne/ félelmében megremeg a folyó lelke. / Visszapillant a megtett útra / a hegycsúcsokról az erdőkön, / falvakon át futó kacskaringóra. Olvass bele!
Egy 60 éves természetes intelligencia vallomásai
Podmaniczky Szilárd Egy 60 éves természetes intelligencia vallomásai Száguld az élet Veled és nélküled is Készen Tudja a csont Mit az univerzum is Tudhat Gondolatom erről Ha már kész volt Ez a gondolat Mértani húrok zengenek Betöltve fúgák közt A forgószelet Hallgatja a tér Ahogy velem és nélkülem Üzen Minden páros szám Egy páratlanban pihen […] Olvass bele!
A bányász, aki csillagokról álmodott – A Minecraft és a Végvers univerzuma
A játéknak, amely időben és térben elhatárolt, úgynevezett „varázskörön” belül zajlik, számos ismérvét sorolja fel. Ezek közül az egyik legfontosabb az, hogy szigorú szabályokhoz kötött: aki nem követi ezeket szabályokat, az játékrontó, következésképp kizárható a játékból.
A videójátékok, bármilyen fiatal médiumról is van szó, megfelelnek ezeknek a kritériumoknak. Akár ellenségeket kell legyőznünk, világokat megmentenünk, birodalmakat felépítenünk, futurisztikus járművekkel versenyeznünk, logikai feladatokat megoldanunk, mindezt szabályok betartásával tesszük, melyeket programozók és játéktervezők alkotnak, algoritmusok futtatnak le. Megnyerni ugyan nem mindet lehet (a Tetrisnek például sosincs vége), viszont szabályok nélkül nehéz elképzelni bármilyen videójátékot.
Markus Persson Minecraftja, minden idők egyik legnépszerűbb videójátéka, amely felnőtteket és gyerekeket ugyanúgy rabul ejtett, azonban olyan, úgynevezett „sandbox” típusú játék, amelyben a szabályokat maga a játékos alkotja. A fejlesztők ehhez tulajdonképpen csak egy virtuális környezetet és eszközrendszert biztosítanak – elsőként például egy enigmatikus csákányt, amellyel a játékos köveket, nyersanyagokat bányászhat. Maga sandbox kifejezés is arra utal, hogy a játékos, mint egy homokozóban, saját maga választja meg, hol és hogyan építkezik, mit alkot. És bár a Végzetsárkány legyőzését követően tulajdonképpen be is fejezhető a játék, igazi vége sosincs, hiszen a következő újratöltésnél már egy új világban, új kihívások mellett, új taktikákkal kísérletezhetünk.
Halott formák, élő ige
Életem egy korábbi szakaszában volt úgy, hogy verset kellett tanulnom különböző versenyekre vagy ünnepélyekre. Megvallom, hogy élveztem ezeket az alkalmakat. Az összes művészeti ág közül a szövegek, a jó szövegek voltak azok, amelyek régen megmozgattak bennem valami érzelmet. Mindig kihívásnak éreztem elmerülni egy-egy szöveg mondanivalójában, világában, majd onnan kiemelni valami olyan formát, ami megszólít másokat. Valami olyasmit, ami a szöveget élővé, relevánssá teszi a hallgatónak.
Voltak könnyű szövegek, amelyek maguktól szólaltak meg. Nem kellett különösebben nekiveselkedni, a szavak, a sorok, a ritmus adták a vers hangulatát, ment minden, mint a karikacsapás, csak hangot kellett adni a nyomtatott betűnek. S nyilván voltak olyan versek is, amelyek nehezen eresztettek levet. Mint egy szeszélyes szőlő, ami levét csak körülményesen engedi oda a szüretelőnek. Persze, ezek nagyobb kihívást jelentettek. A csendes, elmélkedő, a modernen és fölényesen visszafogott költemények, amelyek hordozták magukon a huszadik század szögletességét, merevségét, betonsúlyát. Na meg aztán voltak az őrült versek és költők, a rímtelen és csapongó gondolatú szerzők, a főlényesen visszafogott császárkomplexusos alkotók, akiknek szövegei súlyosak voltak, mint egy bársonyfüggöny és nehezen hozzáférhetők, mint egy kézírásos krónika régimódi szövegei.
Amikor verstanulásba kezdtem, először mindig a szöveget sajátítottam el. Pusztán a szavakat, rím és ritmus nélkül, figyelmen kívül hagyva a mondanivalót. Ám mindig, a szöveg elsajátítása közben, a monotonon, százszor végigmondott szavak áradatában, kattogni kezdett a zene. Ez volt az első tapasztalat. A muzikalitás. Mindegy volt, hogy szép rímbe és ritmusba szorított formáról volt szó, vagy szabadon csapongó sorok és mondatok áradatával álltam szemben, a ritmus mindig kitűnt. A versnek kell, hogy legyen ritmusa. Lehet, hogy leheletfinom, gondolatritmus, amit nem hordoz a forma, de a jó versnek van ritmusa. A sorok egymásba kapaszkodnak, folytatják a következőt, s a végén az ember azt érzi, hogy valami zenével találkozott. A rossz verseknek nincs zenéje. Lehet valami ritmuspótlék, feszes rímképlet, de ez nem helyettesíti a szavak egymáshoz viszonyulásának muzikalitását, amit a jó szöveg hordoz.
Kosztolányi Dezső: Esik az eső
Kosztolányi Dezső ezt a művét Camille Mauclair-nek ajánlotta. Talán kevesen tudják: Séverin Faust (Párizs, 1872. december 29. – 1945. április 23.), ismertebb álnéven Camille Mauclair francia költő, regényíró, életrajzíró, utazási író és művészeti kritikus volt.
Mindamellett Mauclair nagy tisztelője volt Stéphane Mallarménak, akinek több művet is dedikált, ahogyan Maurice Maeterlincknek is.
Kosztolányi Dezső: Esik az eső
József Attila: Anya
Anyák napja alkalmából ezzel a rövid, de szépséges József Attila verssel szeretnénk köszönteni minden édesanyát.
József Attila: Anya
Az őszi eső szürke kontya
Hogyha kiáltanék, ki hallana engem az angyalok rendjéből?
Szánd rá ezt a néhány percet Rainer Maria Rilke Duinói elégiák című versére, amit azért választottunk a Költészet napjára neked, mert a költészet szépségét olyan dimenziókban mutatja meg, ahová eljutni szinte földöntúli élmény, és amitől, ha csak néhány sor is kísér belőle tovább, más ember leszel.
Duinói Elégiák – Az első elégia
Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
Itt voltam köztetek – Oravecz Imre A megfelelő nap című kötetéről
Oravecz Imre a magyar kortárs irodalom egyik legegyedibb alakja. Ha művészetét nem, pusztán életútját nézzük, már az is kalandregénybe illene. A hevesi faluból elszármazott költő-író előbb Budapesten próbált szerencsét, dolgozott moziban, volt nevelőtanár és titkár is, majd megjárta Párizst és Londont, hogy végül az Egyesült Államokban kössön ki. A tengerentúlon aztán egyetemi tanárként dolgozott, később egy ideig Berlinben is élt, majd végül a rendszerváltozás után visszatért Magyarországra, 2001-ben pedig egyenesen a kezdőponthoz, azaz szülőfalujába, Szajlára költözött.
Ennek tudatában nem nehéz megrajzolni a világutazó, sokat látott hős költő képét Oravecz esetében, és ez a dús élményanyag – nem meglepő módon – életművében is markánsan jelen van. Kötetei közt megtalálható az indián kultúrához kapcsolódó versgyűjtemény (A hopik könyve), Amerikába címzett levelek formájában megírt prózakötet (Kedves John. Levelek Kaliforniába), de az amerikai emigrációt feldolgozó faluregény is (Ondrok gödre). Azonban a főművek kulcsát kevéssé az utazásélmény adja, sokkal inkább a távollét okán mindegyre felbukkanó és erősödő vonzás egy olyan fizikai és szellemi tér felé, amelytől a szerző élete során elsodródott, és amelynek képzete minden viszontagság, idő- és térbeli távolság ellenére is ott motoszkál benne.
Hogy miért kerülöm a honvágy kifejezést, arra a Halászóember című kötetének ajánlója adhat választ, amelyben Oravecz szülőfalujáról a következőket írja: „Szajla esztendők múltán egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pontja életemnek, ahol álmomban is kiismerem magam. A hely, amelyet halálunk órájáig újra meg újra felkeres a képzelet, ahol együtt van minden, amire az életben csak szükségünk lehet. Számomra ez a hely a képzelet kiapadhatatlannak tetsző forrása. Új képzeteimnek is az ottaniakkal kell először megbirkózniuk.”
A stílusparódia újrafelfedezése – Gál János Az eltűnt hírnév nyomában című kötetéről
Amikor a költészettel kapcsolatban előkerül a humor, sokan kérdőn vonhatják fel szemöldöküket, és nem azért, mert egyébként a poétika ne lenne alkalmas ennek a kedélyállapotnak, hatásnak az előidézésére vagy konzerválására. Az értetlenség oka sokkal inkább az lehet, hogy mára a humor – mint bármilyen művészeti alkotás elemi vonása – értékét, pontosabban súlyát vesztette. Pedig a versek esetében különös kapocs mutatkozik a komédiával: a líra nyelvi játékossága kifogyhatatlan eszköztárát nyújtja a nevettetésnek, legyen szó meghökkentő rímekről és ritmikáról, nem várt csattanókról, egyértelmű stílusparódiáról vagy nüansznyi rezdülésekről. De van-e értelme a költészeten keresztül megragadni a humort a szitkomok, mémek és macskás videók korában, a vegytisztára mosott és végletekig kiárusított komikum idején?
Gál János Az eltűnt hírnév nyomában című verseskötetével erre a kérdésre erőteljes igennel válaszol. A szerző könnyeden hozza a formai bravúrokat, poétikájában rendre feleleveníti az irodalomtörténet minden stílusirányzatát, többször archaizáló nyelvezetet is segítségül hívva, hogy aztán mindezt kifordítva élcelődjön – költőkön, korokon, szerkesztőkön és rajtunk, olvasókon is. A könyv ráirányítja a figyelmünket, hogy bár hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy a komikum valahol félúton levált a líráról és úgy általában a művészetről, mégis minden fennkölt magnum opusban ott a lehetőség a nevetésre.
Azt, hogy a költők mellett az olvasóközönség sem ússza meg a pellengérre állítást, nem rejtegeti a szerző. Mindjárt az első versben, az Előszó: A vak költőség kérdése címűben egyértelművé teszi azt, hogy a kötet olvasása közben a befogadót bizony sokszor kényszeríti majd önreflexióra. A rövid szerzemény tanúsága szerint Homérosz a rajongó ifjakat látva vakította meg magát, „hogy ne tudja, kik szórakoznak a dalra”. A felütés ugyanakkor nem az olvasó önérzete miatt nevezhető merésznek, sokkal inkább azért, mert a szerző nemcsak az iróniát, csípős komikumot vállalja fel az első oldaltól kezdve, de a versről versre eszkalálódó intertextualitást is. Ennek nyomán ugyanis feltételezhetnénk, hogy a humor a mind egyre komplexebbé váló ide-oda utalások hálóján fog függeni, végeredményben érthetetlenné téve a kötet java részét egy olyan befogadó számára, aki nem jártas az akadémiai szintű irodalomtudományban.
A mesterséges intelligencia a költészetet is bekebelezi?
1950-ben Alan Turing informatikus – aki az Enigma feltörésével vált híressé – találta ki a mesterséges intelligencia Turing-tesztjének nevezett módszert. Ha egy számítógép vagy program képes olyan intelligens válaszokat adni, mint egy ember, és nem lehet eldönteni, hogy ember vagy gép adta őket, akkor „gondolkodónak” tekinthetjük. Úgy tűnik, a mesterséges intelligenciával létrehozott versek egy része már hozza ezt a szintet.
A beszédszintézissel foglalkozó MI-tudósok egyfajta tesztkörnyezetnek tekintik a költészetet, mivel a legnehezebben megragadható irodalmi műfajnak számít. Számos nyelvi réteget foglal magába és nincsenek szigorú vagy univerzális szabályok arra vonatkozóan, hogy egy versben mi elfogadható, és mi nem. A helyzetet tovább árnyalja, hogy az olvasók nagy részének nincsenek ismeretei a költészet értékelési szempontjairól, és sok esetben meg sem értik a verseket. Ezért aztán hogyan is lenne elvárható, hogy valaki el tudja dönteni, egy verset ember vagy számítógép írt? Sokszor nem is tudja!
És ez nemcsak azért van így, mert néhány mesterségesintelligencia-kísérlet már valóban nagyon jó, hanem azért is, mert az emberek jelenkorunk zavarodottságának, összefüggéstelenségének jeleként egyre több olyan verset írnak, amelyek hasonlítanak a számítógépes művekhez. Azaz léteznek olyan számítógépek, amelyek számítógépként, olyanok, amelyek emberhez hasonlóan írnak, olyan emberek, akik „emberien”, és olyanok, akik számítógépszerűen írnak.
Bukowski-versekből készült előadást mutat be az Andaxínház Alkotócsoport
Különleges irodalmi előadásra invitálja az érdeklődőket az Andaxínház Alkotócsoport február 25-én a KuglerArt Szalonba, este hét órától. Az én cellám című előadás keretében Hajduk Károly Jászai Mari-díjas színész tolmácsolásában kerül színpadra Charles Bukowski Vegyes felvágott kötete. Bukowski az amerikai beatkorszak egyik legegyedibb alakjaként áll, költészetének valódi erejét, árnyalatait, sokszínűségét kívánják bemutatni az esten.
Az előadás gerincét adó verseskönyvet 2013-ban fordította le Pritz Péter, amely azonban nem érhető el jelenleg kereskedelmi forgalomban, így aki nem olvasta a kötet a műveit, annak jó alkalom nyílik a szövegekkel való megismerkedésre. Ugyanakkor azok számára is tud újat mutatni Az én cellám, akik behatóan ismerik Bukowski munkásságát. A produkció során ugyanis a színészi játékot Kertész Endre és Háry Péter csellóduója, a More von dir kíséri.
A színpadon egyenértékű lesz Bukowski sokszor szélsőségekbe hajló lírája és a klasszikus zene, ennek köszönhetően egyszerre megrázó és vulgáris, lesújtó és felemelő, életunt és életigenlő, fanyar humorú és fájdalmasan őszinte előadást ígér az Andaxínház.