Best WordPress Hosting
 

A nyitott hűtőajtó

 

A Verzió megkerülhetetlen fontosságú fesztivál. Amellett, hogy évente felújítja személyes kapcsolódásunkat világunk válsággócaihoz, folyamatosan finomítja tudásunkat arról is, mennyire összetettek a mindennapi élet problémái, ha az emberi jogok szempontrendszere szerint közelítjük meg azokat.

A 20. jubileumi Verziót megnyitó Krusovszky Dénes is utalt a „finomult kín”, a békeidő nehéz konfliktusaira: „A világ nagy szörnyűségei közben – amelyekről az itt látható filmek jelentős része is tudósít – a saját szörnyűségeink szinte már otthonosnak tűnnek, ha nem is épp szeretni valónak.” Az első Verziót felvezető Göncz Árpád köztársasági elnök, író nem súlyozott probléma és probléma között. „Én azt hiszem, a nézők első dolga, hogy belehelyezkedjen a világ minden emberének helyzetébe. Minden kultúra minden emberi lényével próbáljunk együtt érezni, együtt gondolkodni.”

Egyszemélyes különleges tudakozó – Nádasdy Ádám Hordom az irhámat című kötetéről

A kötet valójában egy családregény lehetőségének a vázlata, amelyből a polgárság nagy Harmonia caelestisét is megírhatta volna, hiszen a nyelve, a humora, az intellektusa, az írói kvalitása megvan hozzá.

Sőt, vannak hozzá egzotikus történetei, anekdotái és olyan sorsesemények, amelyeknek egy-egy epizódjából csakugyan készülhetett volna önálló regény is. A magyar főnemesi világ Esterházy-féle számozott mondatai után Nádasdy nyilván más eszközökkel, más víziókkal alkothatta volna meg az Osztrák–Magyar Monarchia művész polgárainak nagyregényét, a tulajdonságokkal teli emberek kóborlásait a szétesett birodalomban. Ebből azonban csak egy harmincoldalas, fergeteges interjú kerekedik ki, amely inkább afféle kellemes sztorizás lett. Anekdoták káprázatosan színes füzérét kapjuk, amely kerete lehetne a vágyott nagyregénynek, melyet csak Nádasdy tudna megírni.

Íme néhány villanás, tényleg csak kedvcsinálónak…

Viharos idők – Hatvany Helga a Hatvany család legendás örökségéről szóló könyvéről

A kötet egyszerre több műfaj jegyeit viseli magán. Mondható dokumentumregénynek, családi históriának, kibővített önéletrajznak, irodalomtörténeti forrásmunkának egyaránt. A jó tollú szerző a mű felütésében saját négyéves kori emlékeit idézi fel, amikor édesapjával, a neves fizikussal és kibernetikussal 1965-ben Nyugatra távoznak. A továbbiakban kibontakozik a szemünk előtt a valaha mesésen gazdag família története, a generációk során felgyülemlő vagyon eredete.

Az írónő elsőként a 18. században élt szépapja, Deutsch Ábrahám emlékét idézi fel. Az illető úriember Kőszegen született, azonban felcseperedvén fogta magát és az ország túlfelére, Aradra költözött. Első vállalkozása egy kicsiny vegyesbolt volt, majd a későbbiekben, már a napóleoni háborúk idején a búzakereskedelemben ismerte fel a komoly üzleti siker lehetőségét. Akkoriban ugyanis Arad volt a magyar gabonatermesztés egyik legjelentősebb központja, s ezzel a kulcsfontosságú élelmiszer-alapanyaggal látta el a francia hadakat.

Ábrahám fia, Ignác már egy exponenciálisan növekvő kereskedelmi vállalkozást fejlesztett tovább. A gyermekkorból alig kinőve, 19 évesen segédkezett a családi üzlet fellendítésében. Őelőtte izgalmas, nagy jövőt ígérő üzleti pálya, igazi élethivatás állt, és nem elégedett meg a terménykereskedelem adta lehetőségekkel. 1843 táján központi szerepet játszott az akkoriban Magyarországon úttörőnek számító banki-biztosítási üzletág létrehozásában: az ő nevéhez kötődik az Aradi Első Takarékpénztár megalapítása. A fiatal Ignác ekkoriban vette nőül Krieshaber Paulát, akitől aztán négy gyermeke született. Közülük Bernát volt a legtehetségesebb, a fiúcska már tizenöt éves korától segítette édesapja törekvéseit.

Ellenséges elemek – Visky András Kitelepítés című regényéről

A mű sikerének számos oka van. Olyan témát dolgoz fel, ami ritkaságszámba megy a magyar irodalomban, ez pedig az 1956 után Romániában felfokozódó ideológiai tisztogatás nyomán megindult letartóztatási hullám során börtönbe vetettek, büntetőtáborokba deportáltak szenvedése. A szerző a rá és népes családjára kirótt, mérhetetlenül igazságtalan, embertelen sínylődést írja meg olyan hasonlíthatatlanul szép szöveget formázva, olyan aprólékos, dokumentarista ábrázolást nyújtva, amely felejthetetlenné, örök érvényűvé emeli a regényét.

Az ok, amiért a kommunista állam a regénybeli s vélhetően a valóságos család ellen a terrorintézkedést alkalmazza, teljesen abszurd. A református tiszteletes apa a lehető legmélyebb hittel hirdette az igét, amit az állam vezetése önmagára nézve egzisztenciális fenyegetésként azonosít. Ez pedig azzal jár, hogy az édesapát 1958-ban huszonkét év börtönre ítéli, amiből aztán hat évet le is kell töltenie. A hat gyermek gondja így az édesanyára, valamint egy, a családhoz önként csatlakozó fiatal árva lányra marad, akit korábban befogadtak. Őt, ezt az angyali ártatlanságú teremtést a gyerekek hamar elfogadják, megszeretik és Nényunak nevezik el. Nényu pedig akkor is kitart mellettük, amikor a csonkán maradt családot – nem sokkal az édesapa letartóztatása után – mint elemente dusmanoase, ellenséges elemként, mindenüktől megfosztva kitelepítik a Duna-menti Baragan büntetőtelepére.

A hosszan hömpölygő cselekményt a legkisebb gyerek, András szemszögéből követhetjük végig. Tőle tudjuk meg, hogy olyan kietlen vidékre kerülnek, ahol a szürke porviharokban megszámlálhatatlan ördögszekér görög a pusztaságban, és ahol kezdetben egy földbe vájt odúban hajthatják álomra a fejüket. Ezt a zugot is meg kell osztaniuk holmi, a környéken tengődő rókacsaláddal. Később egy ócska, huzatos barakkban, bordelben húzzák meg magukat, és a legidősebb testvér, Ferenc megtiltja a gyerekeknek a pityergést, hiszen ezzel csak édesanyjuk szívét keserítenék.

Bomló húsban a burjánzó természet – Fehér Csenge: A kibomló test című kötetéről

Az irodalom élet és halál kérdése, legyünk bárhol, bármely korok bármely izmusokkal terhelt időszakában. Ezen kijelentés láttán bizonyára sokan bőszen bólogatnak, alkotóktól és kritikusoktól kezdve az irodalmi közéletben jártas rajongókon át a „kocaolvasókig”. A megállapítás természete ugyanakkor kettős. Kezdjük talán a könnyebben hozzáférhető olvasattal: az irodalom élet-halál kérdése, azaz komolyan veendő. Ez, mondhatni, magától értetődő, még a „trendi irodalom” vagy a könnyűirodalom szemüvegén keresztül vizsgálva is.

A másik olvasat – amelyet talán sokszor kitakarhat az előbbi, holott igen erős kapcsolatban állnak – ugyanakkor egy általános művészeti törekvést fed fel, mely bármilyen esztétikai erővel bíró alkotásra igaz: az irodalom, mivel az életünkből táplálkozik, és így vagy úgy, de arról is szól, szükségképpen mindig életről és halálról folytat párbeszédet. Ez a párbeszéd aztán megközelítéstől és alkotói habitustól függően változhat, értelme lehet akár az élet-halál elválaszthatatlan egységének feldolgozása, meghaladása, az elmúlással való küzdelem, vagy pusztán annak (látszólag) közönyös leírása.

A test mint művészeti alapobjektum ennek a párbeszédnek a legkézenfekvőbb szemléltetője, noha nehéz igazán jól használni erre a feladatra. A legnagyobb nehézséget talán épp az adja, hogy a test magától értetődően mélyen érintett az élet-halál kérdésben, sőt, bizonyos értelemben annak kiindulópontjának tekinthető – a test megszületik, fiatalodik, él, majd megöregszik, gyengül és darabjaira hullik. Az erre való alkotói rádöbbenés kihívásain túl szintén nehezítő tényező a test túlreprezentáltsága, profán bélyegzettsége, de ott vannak a kortárs testdiskurzusok is, amelyek hatalmi ütközőponttá és absztrakttá teszik a testet. A testet, amely egyszerre végtelenül privát, és amely mégis elkerülhetetlenül a köz része, már csak azért is, mert közös sorshoz köt mindnyájunkat – szűkebb értelemben az emberiséget, tágabb értelemben minden élő létezőt.

„Szép félelem és csodás részvét” – Méhes Károly: A fikusz téliesítésének napja című kötetéről

Boldog ember, akinek a lakásához erkély, netán terasz is tartozik, kiskertről már nem is beszélve. Ha kedveli a dísznövényeket, nevelhet fikuszt, és a tavaszi felmelegedés idején kirakhatja a cserepet a szabad ég alá, hogy érje a nap, a friss levegő, és az égi áldásból is kaphasson.

A fikusz számára a boldogtalanság napja, amikor megérkeznek az őszi, hideg légtömegek. Ez a nap, hogy Méhes Károly frissen megjelent kötetének címét idézzük: A fikusz téliesítésének napja. Nagyot tévednénk azonban, ha úgy gondolnánk, hogy a költő ezt a növényi (emberi) szomorúságot teszi meg legfőbb témájául, ennél ugyanis jóval többről van szó. Merthogy vannak a boldogság-boldogtalanság dichotómiáján innen vagy talán túl olyasmik, amikre Méhes nagyon is odafigyel, ezek pedig a test és a lélek egyszerű örömei, önfeledt pillanatai, valamint nyűgei-nyavalyái, amelyek talán a vég közelségének sejtelmeit hordozzák magukban.

A kötet első verse az Életjel: „(…) egy pillanatra / úgy tűnik semmi / sem fáj épp / így aztán a csöndben / végig lehet venni / mi nem fáj ami / fájni szokott. / A nyak a csuklyás izom / a jobb csípő / a bal is alkalmasint / a lábfej középcsontjai / mindkét oldalon / a térd apró szúrásokkal / a jobb váll roppanásai / és a kacska könyök / olyanokat roppan / a bal kar na az nagyon / a pattanó gyűrűsujj / a kézfejen a búb / tetszett a sebésznek / de még hagyta nőjön (…)”.

A kócsag röpte – Endó Súszaku: Csodálatos bolond

Az ötvenes években játszódó Csodálatos bolond főhőse nem tűnik reális karakternek, és nem érthető, hogy miért utazik Japánba. Kalandjai ebből adódóan esetlegesek, „légből kapottak”. Rejtélyességéről főleg azáltal értesülünk, hogy az író újra meg újra elismételi: senki sem tudja, miért érkezik, nincsenek megfogható céljai, továbbá ezekhez (a nem létező célokhoz) pénze sem sok. Ha elindul valahova, cél nélkül indul el, és mindenről, ami vele történik, a véletlen dönt. Nem turista, nem érdeklik a műemlékek, nincs Japánban rokona, és üzletelni sem akar. Nem művész, és úgy tűnik, semmiféle egyéb különös tehetség sem jellemzi.

Ez a sokféle meghatározatlanság és a folytonos sulykolásuk már gyanús, és éppen abban akadályozza meg az olvasót, hogy bármit is gondoljon róla, hogy képbe kerüljön vele kapcsolatban. Igaz, Napóleon leszármazottja, de akinek erre felcsillanna a szeme, azt ki kell ábrándítanom: ez a tény a kisregény egészének ismeretében a legkevésbé sem informatív, se pró, se kontra nem számít. Talán azt az egyet kivéve, hogy teljesen jelentéktelen, oktalan, ügyetlen, esetlen és határozatlan, vagyis híres felmenőjének minden szempontból az ellentéte. És még csúnya is, mint Súszaku nem győzi ezt oldalról oldalra hangsúlyozni. A teste egy szumóbirkózóé, a feje egy lóé, és úgy eszik, mint egy víziló – nagyjából ezeket ismételgeti vele kapcsolatban. (Az állatos hasonlatok amúgy mai szemmel olvasva kifejezetten bántóak és otrombák. Súszaku más hőseire vonatkozóan sem fukarkodik hasonlókkal, az egyik negatív karaktert például következetesen patkányszerűnek nevezi, és más mondanivalója nincs is vele kapcsolatban, mintha ezzel máris teljeskörűen jellemezte volna.)

A szöveg nemegyszer gyermetegnek hat, majd időről időre váratlanul költőien gyönyörű mondatokkal lep meg, és míg a cselekmény a levegőben lóg, Súszaku atmoszférateremtésben, a környezet és különböző helyzetek leírásában, apró megfigyelésekben kifejezetten jó. Mivel hősét úgy ejti be Tokió sűrűjébe, hogy ennek semmi néven nevezhető okát-értelmét nem jelöli meg, egyre erősebbé válik az a gyanúnk, hogy afféle kísérleti helyzettel van dolgunk – például mint amikor tudósok azt modellezik, hogy mire menne egymással, ha összeengednék az orrszarvút meg a krokodilt. Vagyis a francia szakot végzett és Lyonban is tanult Súszaku számára kizárólag az a fontos, hogy ez a találkozás létrejöjjön: egy „nagyon francia” Tokióba kerüljön, és annak legsötétebb oldalával, nyomorával és bűnözésével is szembesüljön. Ez alapján egyértelmű, hogy tézisregényt, példázatot olvasunk, amelynek alakjai nem önmagukért állnak helyt, hanem jelképek.

Magába csavarodó labirintus – Szeifert Natália Örökpanoráma című könyvéről

A kritikusok elismerő értékelése nem minden esetben találkozik az olvasói ízléssel-igényekkel, e kötet esetében azonban ez a helyzet. Számos dicsérő recenzió végigböngészése után egyet kell értenem azzal a gyakran felbukkanó véleménnyel, ami Szeifert Natália művét Gabriel García Márquez Száz év magány című Nobel-díjas regényével állítja párhuzamba.

Ezek egyike, hogy az Örökpanoráma is egy település sorsát kíséri figyelemmel az alapítástól a fejlődésen át az elsorvadásig: ez az az ív, ami a regény tágabb keretét adja. Ami Márqueznél Macondo, az Szeifert regényében a Szegély nevű, a Felvidék környékére helyezett falucska. E tipikus magyar kistelepülés és lakói küszködését, az életben maradásért folytatott küzdelmét ábrázolja a huszadik század elejétől, három nemzedéken át. A két regény kezdőmondatai is egyaránt felejthetetlenek, örökre ott maradnak az olvasó szívében, és biztosítják, hogy elköteleződjenek a művek elolvasása mellett. Nagy igazság, hogy egy-egy regény első mondatának olyan intenzitással kell megszólalnia, mint a Száz év magányénak: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.” Az Örökpanoráma első mondata így hangzik: „Marianna Delviget, úgy tűnt, lehetetlen lesz férjhez adni.” Aztán azonban mégiscsak férjhez megy, és Buendia ezredes is megússza a főbelövést.

Mindazokkal, akik e két kezdőmondatot párba állítva úgy vélik, lám, a férfi és a női szerzők műveit a sarkosan ellentétbe állítható tematikus megközelítés különbözteti meg, kis gondolkodás után egyet kell értenem. A párhuzamot folytatva: az Örökpanoráma története is egy teljes évszázadot ölel fel, ám Szeifertnél ez az időtáv a huszadik század elejének szegényparaszti világától a jövő évtizedbe vetített disztópikus zárlatig ível. S ez nemcsak valamiféle erőltetett hajszolása a népszerű science-fiction műfajnak, hanem a már ma is tapasztalható baljós tendenciák előrevetítése.

„Egyébként én is oda igyekszem” – Berta Ádám Szöszmösz, a tündéregér című könyvéről

Mese, modern mese, egyáltalán nem is mese, a kiadó szerint pszeudomese – sokan birkóznak Berta Ádám Szöszmösz, a tündéregér című könyvének műfaji meghatározásával. Egy ajánlóban azt írják róla, hogy ez Berta Ádám első gyerekkönyve. Na, ennek utánajárok: mit is tartok a kezemben?

Küllemre, formára mesekönyv, mégpedig igényes kiállítású darab a Cser Kiadó gondozásában. Borítója kemény, még gyakorlatlanabb kezecskék is könnyen lapozhatják, mert a lapok kellően vastagok. A betűtípus egyszerű, sallangmentes, a betűméret és az ahhoz arányított sorközök pedig könnyen olvashatóvá teszik a könyvet. Már a borító fehér háttere is azt sugallja, hogy valami makulátlanul tisztával fogunk találkozni, ha belevágunk a kalandba.

Agócs Írisz munkái, az illusztrációk bátrak, mégis visszafogottak. Sok gyerekkönyv harsány, csiricsáré, túlhajszolt képi világához képest milyen jólesik ez a korlátozott színhasználat! Olvasás után először az ötlik az eszembe: a látvány és a szöveg kettős játékát úgy találom inspirálónak, hogy közben azt gondolom róla, képes lehet megnyugtatni az ingerfeldolgozási érzékenységgel született olvasókat. (Bizony, kedves könyvkiadók, ideje a szuperérzékeny gyerekekre is odafigyelnetek.)

„Ez nem bizonyíték, Simon” – Szöllősi Mátyás Simon Péter című regényéről

Szöllősi Mátyás még negyvenéves sincs, de már fotós és irodalmi körökben is jól cseng a neve. Munkáit számos módon ismerték el: jutalmazták Mozgó Világ nívódíjjal, Margó és Látó díjjal, részesült Örkény István drámaírói ösztöndíjban, NKA alkotói, Móricz Zsigmond irodalmi, MMA alkotói és Térey János alkotói ösztöndíjban, valamint több alkalommal lett dobogós sajtófotó-pályázatokon. Versei, elbeszélései és fotóalbuma után 2018-ban első regényét is kezünkbe vehettük: megjelent a Simon Péter.

Gyónásregény. Nem hiszem, hogy létezik ilyen műfaj; a terminus technicust én találtam ki, miután befejeztem az olvasást.

A regény elején és végén ugyanis egy-egy gyónásnak lehetünk tanúi. Az elején egy apa gyónja meg valahai hűtlenségét és titokban született gyermeke létezését régen látott fiának, Simonnak. A regény végén ugyanez a Simon egy tüntetésen az emelvényről nyilvánosan meggyónja, hogy halálba segítette hosszan szenvedő, gyógyíthatatlan beteg feleségét.

„De néha ölel, és néha harap” – Balázs Ferenc három kötetéről

„Ha Isten úgy akarja, az idén csakugyan eljutok Hozzád. Ugyanis augusztus 3-án megyek Kolozsvárra, onnan 8-ikán Torockóra. Az unitárius atyafiakról kell mértéket vennem, mert egy regényt akarok rájuk szabni” – írta Jókai Mór 1876. július 26-án Balatonfüreden. Levelét Teleki Sándornak, az 1848–49-es honvéd ezredesnek címezte, aki megszökött az aradi fogságból, hogy Konstantinápolytól Londonig bejárja a fél világot – egy időben még Garibaldi tábornoka is volt –, aztán közel két évtizedes száműzetés után hazatérjen Magyarországra.

Jókai valóra váltotta levelében megírt tervét: az Egy az Isten című regény megszületett, és valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki az unitáriusokkal először ennek a könyvnek a lapjain találkozott. Hatodikos koromban szívbéli rajongással olvastam. Csakhogy Jókai 19. századi cselekményéből értelemszerűen nem tudható meg, hogy mi a helyzet a Magyarországon élő unitáriusokkal ma. Böngésztem utánuk egy kicsit a neten, ellátogattam az egyik budapesti székhelyükre, és örömmel láttam, hogy ma is eleven közösségeik működnek; komolyan ápolják nemcsak vallási, hanem kulturális hagyományaikat is. Az egyház fennállásának 450. évfordulója alkalmából például könyvsorozatot jelentettek meg. Ennek a sorozatnak választottam ki három darabját: gyönyörű kiállítású, kemény borítós, fényes lapos, kézbe simuló kis köteteket. A könyvterv és a tipográfia Fodor Tamást dicséri, a borítókat Jánosi Andrea tervezte, és ő készítette az illusztrációkat is. Azonnal szembeötlik, hogy a képei rendkívül szigorúan kapcsolódnak a szövegekhez, a szabad asszociációknak kevéssé engedett teret.

De lepleződjék le végre a szerző: mindhárom kötetecskét Balázs Ferenc jegyzi. Az Örökmécs lángja füstöt nem ereszt a válogatott verseit tartalmazza, a másik kettő (Mesék, Mesefolyam) a meséit gyűjti össze.

„Nincs egy férfi? Dehogy nincs. És milyen jó, hogy vannak” – Ugron Zsolna új novelláskötetéről

Az író nemrég megjelent, Nincs egy férfi című kötete női sorsokat kutató, női szemszögből megírt novelláskötet, mint az alcímből kitűnik: „írások és firkák”: meghökkentő rövid prózák és groteszk rajzok gyűjteménye.

A történelmi regényeiről (Úrilányok Erdélyben, Erdélyi menyegző) ismert, kolozsvári születésű, Budapesten élő Ugron Zsolna e kötetében teljesen új alkotói arcát mutatja meg olvasóinak: korábban már megjelent és legújabb novellái, tárcái fókuszában női sorsok, örökzöld női kérdések és a másik nemmel való viszony áll; ezek múltja, jelene és lehetséges jövője – az utóbbi elsősorban a mágikus realizmus, az abszurd vagy éppen a tudományos fantasztikum hangján. Találkozunk benne múlt századi cselédlánnyal, egyszerű háziasszonnyal, sokoldalú kutatónővel, mai lányokkal, nőkkel, és még falanszterfigurákkal is. Természetesen a legtöbb történetből nem hiányoznak a férfiak sem, akiket „hol meghódítani kell, hol legyőzni, hol elviselni, hol egyszerűen csak szeretni” kell. 

A mozaikszerű, egymástól jelentős mértékben eltérő stílusú, témájú és megközelítésű, egyszóval minden szempontból (és nemcsak a szerzőtől, hanem számomra mint olvasó számára is) szokatlan történetek egyike-másika olvasás közben alaposan felkavart, sőt némelyik napokon át majdhogynem kísértett. A mozaikszerűséggel kapcsolatban a szerző egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a kötet „valamiképpen az elmúlt időszak leképeződése bennem; egyfajta reakció arra, hogy volt ez a kiszámíthatatlan lét és a bezártság, a bezártság után pedig a furcsa felszabadultság, amikor valaha természetesnek tűnő dolgok hirtelen felnagyítódtak: állni egy koncerten barátokkal – ez egyszer csak hatalmas dolog lett, mert sokáig meg volt vonva tőlünk. Szerintem emiatt éreztem, hogy a világ kicsit ilyen töredezett körülöttem”. Ami az említett kísértetésemet illeti, elsősorban azokra az írásokra vonatkozik, amelyek a legmeghökkentőbbek és egyben a legvizuálisabbak – ami egyébként sokukra igaz. Ha nem is mindig pozitívan, de egytől egyik megérintettek, és leginkább azzal, hogy a leírás annyira képszerű, hogy még most, pár nappal később is látom a szereplőiket magam előtt. Érdekes módon a történetek és a szereplők sokkal jobban megérintettek, mint az ugyancsak látványos grafikák, a reneszánszt idéző stílusú, hol, groteszk, hol kedves, hol ijesztő lények, amelyek szintén fura, nem mindig kellemes érzést keltettek bennem.

Itt voltam köztetek – Oravecz Imre A megfelelő nap című kötetéről

Oravecz Imre a magyar kortárs irodalom egyik legegyedibb alakja. Ha művészetét nem, pusztán életútját nézzük, már az is kalandregénybe illene. A hevesi faluból elszármazott költő-író előbb Budapesten próbált szerencsét, dolgozott moziban, volt nevelőtanár és titkár is, majd megjárta Párizst és Londont, hogy végül az Egyesült Államokban kössön ki. A tengerentúlon aztán egyetemi tanárként dolgozott, később egy ideig Berlinben is élt, majd végül a rendszerváltozás után visszatért Magyarországra, 2001-ben pedig egyenesen a kezdőponthoz, azaz szülőfalujába, Szajlára költözött.

Ennek tudatában nem nehéz megrajzolni a világutazó, sokat látott hős költő képét Oravecz esetében, és ez a dús élményanyag – nem meglepő módon – életművében is markánsan jelen van. Kötetei közt megtalálható az indián kultúrához kapcsolódó versgyűjtemény (A hopik könyve), Amerikába címzett levelek formájában megírt prózakötet (Kedves John. Levelek Kaliforniába), de az amerikai emigrációt feldolgozó faluregény is (Ondrok gödre). Azonban a főművek kulcsát kevéssé az utazásélmény adja, sokkal inkább a távollét okán mindegyre felbukkanó és erősödő vonzás egy olyan fizikai és szellemi tér felé, amelytől a szerző élete során elsodródott, és amelynek képzete minden viszontagság, idő- és térbeli távolság ellenére is ott motoszkál benne.

Hogy miért kerülöm a honvágy kifejezést, arra a Halászóember című kötetének ajánlója adhat választ, amelyben Oravecz szülőfalujáról a következőket írja: „Szajla esztendők múltán egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pontja életemnek, ahol álmomban is kiismerem magam. A hely, amelyet halálunk órájáig újra meg újra felkeres a képzelet, ahol együtt van minden, amire az életben csak szükségünk lehet. Számomra ez a hely a képzelet kiapadhatatlannak tetsző forrása. Új képzeteimnek is az ottaniakkal kell először megbirkózniuk.”

A bércre esett fa – Bölöni Farkas Sándor életregénye

Középiskolás, nyurga kamasz voltam, amikor Tocqueville nevét először hallottam, és a mai napig fel tudom idézni bizonyos mondatait, amelyeket a történelemtanárunk magvacskákként plántált a fejünkbe – hogy ha aznap a sovány talajon még nem is csíráznak ki, később bizonyára szárba szökkennek majd. Például hogy „[h]a egy nemzet nem kíván többet a kormányzatától, mint hogy fenntartsa a rendet, a szíve mélyén már rabszolga: tulajdon jólétének rabja, s csak a személy hiányzik, aki láncra veri”, vagy hogy „[a]hol az állam erős, ott a társadalom gyenge, és ahol a társadalom gyenge, a demokrácia még nem eresztett mélyen gyökeret”. Úgy kellett kántálnunk ezeket a mondatokat, mint az aradi vértanúk nevét vagy Deák Ferenc egy-egy bölcsességét: akkor is hibátlanul, ha épp álmunkból vertek fel.

Tocqueville aztán felbukkant a főiskolai tanulmányaimban, újságok hasábjain és televíziós beszélgetésekben is. Megkerülhetetlen klasszikus a társadalomtudományokkal foglalkozók számára. Ő volt az, aki Franciaországból Amerikába hajózott, hogy részletesen beszámoljon a demokráciáról, a demokratikus intézmények működéséről, és ezt úgy tette, hogy miközben a demokráciát üdvözölte, a lehetséges buktatókra is felhívta a figyelmet. Érvelése kristálytiszta, gondolatai egyedülállók, és az idő őt igazolta.

Az amerikai demokráciát bemutató műve 1835-ben jelent meg, és villámgyorsan terjedt; olyannyira, hogy a reformkori olvasók az 1840-es évek elején már magyarul is kézbe vehették. Kevesen tudják – az én időmben egyáltalán nem esett róla szó az iskolában –, hogy nem a francia Tocqueville volt az egyetlen, aki a tudást szomjazva vágott neki Észak-Amerikának, és még csak nem is ő volt az első. Hiszen az erdélyi születésű Bölöni Farkas Sándor – akinek nevéhez a Kolozsvári Gondoskodó Társaság, a Kolozsvári Casino, a Vasárnapi Újság, az Asszonyi Olvasó Egylet megalapítása és jó pár kéziratban maradt Goethe- és Schiller-fordítás fűződik – szintén útnak indult, hogy Nyugat-Európát és Észak-Amerikát felfedezze, és tapasztalatait a honfitársaival megossza. 1831 őszén érkezett meg, és bár ott-tartózkodása idejét a magyarországi kolerajárvány miatt lerövidítette, 1834-ben megjelent az Utazás Észak-Amerikában. Azonnal szétkapkodták, második kiadás követte, és az 1836-ig tartó pozsonyi országgyűlés tagjai kézről kézre adták. Széchenyi így írt róla: „Kezembe véve a drága könyvet, többé nem tehettem félre. Hála a mindenhatónak, hogy ezen könyv napvilágra jött; haszna honosinkra felszámíthatatlan.” Bölöni Farkas Sándort tagjául választotta a Tudós Társaság (a későbbi Magyar Tudományos Akadémia). 

Halott föld ez – Shrek Tímea kárpátaljai író első kötetéről

Shrek Tímea első novelláskötetét tartom a kezemben. A kemény borítón két, csapdába esett figura: gyerekkorom paraszt nénije és bácsija fekete gumicsizmában, kopottas mellényben, vastag kucsmában és fejkendőben. Csapdájukat maguknak ásták – ezúttal a szó szoros értelmében, hiszen körbeásták, pontosabban körbeásózták magukat. Hová lépjenek tovább? A dolgok bevett rendje szerint az ásózás után – különösen ilyenkor, a tavasz közeledtét lesve – a vetésben és ültetésben, végső soron pedig a kizöldülésben, a termésben és az életben reménykedünk. Ám a kép alatt ott áll a kiábrándító cím: Halott föld ez.

De hát mitől halott? Létezik, hogy semmi sem él meg itt; hogy üres, mint amilyennek a sivatag a szárazság hosszú hónapjai alatt tűnik? Soha nem is volt eleven, vagy csak később hintették be sóval, ahogy az ószövetségbeli Sikemet és a legendák Karthágóját? Éppenséggel egyiket se állíthatnánk róla. Hiszen terem itt százféle alak, ezernyi lény. Ám ahogyan a fák, úgy a föld is a gyümölcseiről ismerszik meg, ezért elsősorban azt vizsgáljuk: ehető-e számunkra, amit kínál vagy sem?

A föld, amelyről Shrek Tímea ír, a nyomorba ájult kárpátaljai cigánytelepek, az úgynevezett táborok nehezen emészthető gyümölcsöket teremnek. Olyanokat, amelyeket nem szívesen veszünk észre, és amelyek létezéséről szeretnénk megfeledkezni, mert már a puszta gondolatuk is megzavarja hétköznapjaink monoton menetelését. Ha megkóstoljuk őket, elrontják az étvágyunkat, utánuk pedig a cukor is megkeseredik a szánkban, és álmatlanul forgolódunk tőlük. Hát miért akarnánk rendszeresen fogyasztani belőlük?

A stílusparódia újrafelfedezése – Gál János Az eltűnt hírnév nyomában című kötetéről

Amikor a költészettel kapcsolatban előkerül a humor, sokan kérdőn vonhatják fel szemöldöküket, és nem azért, mert egyébként a poétika ne lenne alkalmas ennek a kedélyállapotnak, hatásnak az előidézésére vagy konzerválására. Az értetlenség oka sokkal inkább az lehet, hogy mára a humor – mint bármilyen művészeti alkotás elemi vonása – értékét, pontosabban súlyát vesztette. Pedig a versek esetében különös kapocs mutatkozik a komédiával: a líra nyelvi játékossága kifogyhatatlan eszköztárát nyújtja a nevettetésnek, legyen szó meghökkentő rímekről és ritmikáról, nem várt csattanókról, egyértelmű stílusparódiáról vagy nüansznyi rezdülésekről. De van-e értelme a költészeten keresztül megragadni a humort a szitkomok, mémek és macskás videók korában, a vegytisztára mosott és végletekig kiárusított komikum idején?

Gál János Az eltűnt hírnév nyomában című verseskötetével erre a kérdésre erőteljes igennel válaszol. A szerző könnyeden hozza a formai bravúrokat, poétikájában rendre feleleveníti az irodalomtörténet minden stílusirányzatát, többször archaizáló nyelvezetet is segítségül hívva, hogy aztán mindezt kifordítva élcelődjön – költőkön, korokon, szerkesztőkön és rajtunk, olvasókon is. A könyv ráirányítja a figyelmünket, hogy bár hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy a komikum valahol félúton levált a líráról és úgy általában a művészetről, mégis minden fennkölt magnum opusban ott a lehetőség a nevetésre.

Azt, hogy a költők mellett az olvasóközönség sem ússza meg a pellengérre állítást, nem rejtegeti a szerző. Mindjárt az első versben, az Előszó: A vak költőség kérdése címűben egyértelművé teszi azt, hogy a kötet olvasása közben a befogadót bizony sokszor kényszeríti majd önreflexióra. A rövid szerzemény tanúsága szerint Homérosz a rajongó ifjakat látva vakította meg magát, „hogy ne tudja, kik szórakoznak a dalra”. A felütés ugyanakkor nem az olvasó önérzete miatt nevezhető merésznek, sokkal inkább azért, mert a szerző nemcsak az iróniát, csípős komikumot vállalja fel az első oldaltól kezdve, de a versről versre eszkalálódó intertextualitást is. Ennek nyomán ugyanis feltételezhetnénk, hogy a humor a mind egyre komplexebbé váló ide-oda utalások hálóján fog függeni, végeredményben érthetetlenné téve a kötet java részét egy olyan befogadó számára, aki nem jártas az akadémiai szintű irodalomtudományban.

Ki ölte meg…?

A januári szürkeség megteszi hatását: ólmos fáradtság vesz rajtam erőt, mégis oda-odapillantgatok Aaron Blumm nemrég megjelent kötetére, amely többtucatnyi kiadvánnyal együtt az íróasztalomon állomásozik – ha jóindulatú akarok lenni magamhoz, azt írom, színes kavalkádban, ha mardos az önkritika, azt mondom, oltári rendetlenségben. A káoszhoz tartozik a könyveken kívül mintegy százötven fecni jegyzetekkel, üres és még nem teljes üres cigarettásdobozok, ugyanilyen golyóstollak, csonka-bonka ceruzák és az a kávéscsésze, amely épp a Blumm-kötet tetején talált magának helyet a teremtésben, eltakarva a cím végét.

Csak annyit látok tehát, hogy Ki ölte meg, és az agyam, mint egy valamirevaló keresőprogram, ontja magából a lehetséges befejezéseket.

Bizony híres felütés ez. „Ki ölte meg Kennedyt?” – énekelte az Atlantis együttes frontembere az 1967-es polbeatfesztiválon. De még azok a fiatalabb olvasók is be tudják fejezni a kérdést, akik esetleg csak a rendszerváltozást követő években ébredtek öntudatra. Legalább egyféleképpen: „Ki ölte meg Laura Palmert?” (Azon szomorú aktualitás miatt most a szokottnál is könnyebben felidéződik bennünk a legendás, Twin Peaks című sorozat, hogy a múlt hónapban halt meg a David Lynch-alkotások zeneszerzője, Angelo Badalamenti.) Aztán pedig beugorhat a magyar Cabaret együttes, amely dalban adta fel magát, mikor is az húzta a fülünkbe: „Én öltem meg Laura Palmert.”

Kivezetés a szépirodalomból – Lajta Erika könyve Szerdahelyi Istvánról

Aligha van hosszabb hónap a januárnál. Noha például a március is 31 napos, akárcsak az október és a december, a januári 31 a puffadt, vizesedő lábain mintha soha nem akarna elbattyogni. Ez a 31 nap minőségileg is hosszabb a többinél. Sokan ilyenkor nyúlnak egy-egy Rejtő-kötet után, hogy kedélyük felvidításával dacoljanak az ólmos szürkeség ellen. Nem így én, aki feltett kezekkel adom meg magam neki, és fordulok el a szórakozástól. Az íróasztalomon tornyosuló könyvkupac, ha nem is a Himalájára, de a tokaji Nagy-Kopaszra mindenképpen emlékeztet – azt a súlyos fogyatékosságát leszámítva, hogy az asztalom oldalában nem terem jó borszőlő. Mit húzzak ki a kupacból úgy, hogy ne dőljön össze?

Nagy óvatosan kipiszkálom Lajta Erika Kivezetés a szépirodalomból című – mijét is? Azt írja róla: riportregény. Szóval riportregényt fogok olvasni Szerdahelyi Istvánról, aki a Kritika című folyóirat és a Világirodalmi lexikon főszerkesztője volt, a Verstan és még számtalan mű szerzője, a „létezett szocializmus” szellemi életének egyik fő irányítója. Rettentő ítész, cenzor és szigorú tanár, a Kádár-rendszerben Aczél György után a második leghatalmasabb kultúrkomisszár, a posztmodern irodalom ellenlábasa – ez indokolhatja tehát a címválasztást.

A riportregény külföldön kedvelt műfaj, itthon azonban kevésbé bevett, mert hát a riportot valami objektív dolognak képzeljük; olyasminek, amiben a riporter fantáziája kevés szerepet kap és inkább csak eszköze az alany megszólaltatásának. Regény esetén azzal az épp ellenkező elvárással él a kedves olvasó, hogy az író teremtsen világot. A műfaj nevét ízlelgetve egy ideig még dünnyögök magamban, aztán eszembe ötlik a frappáns mondás, miszerint minden véleményünkben, különösen azokban, amelyeket egyetlen szempont figyelembevételével alakítunk ki, ott rejlik az a ragyogó lehetőség, hogy akár meg is tarthatjuk őket magunknak. Nem szöszmötölök tehát a műfajjal, hanem hozzálátok Lajta Erika könyvéhez.

Különleges sorsok könyve – Sal Endre: Hősök és kalandorok

A Libri Kiadó pazar kiállítású, Hősök és kalandorok című új kötete élvezetes olvasmányt kínál számukra. Szerzője, Sal Endre érzelmes előszavából kiderül, hogy az általa kiválogatott személyiségek valamennyien a Fiumei úti sírkertben leltek végső nyugalomra. Sal elárulja, hogy szeret temetőkben sétálni, egy-egy síremlék előtt megállni, a mulandóságon elmélázni, a hant alatt örök álmát alvó ember életének titkát találgatni, aki hasonló volt, mint mi, most élők: szeretett, küszködött, terveket kovácsolt, jó vagy rossz döntéseket hozott, s ezzel üzenetet hagyott maga után, amelynek a címzettjei mi vagyunk.

Az 51 emberi sorsot ismertető könyv négy, A szív bajnokai, a Hősök és nagylelkűek, a Kalandvágyók és végül az Élenjárók című fejezetre tagolódik.

Az első fejezet nyitó darabjának beszédes címe: Brüll Adél, a megsebzett, mélybe lökött múzsa.

A sorsviselés és a hit egyensúlya – Lőrincz P. Gabriella: Könnytelen madonnák

Lőrincz P. Gabriella költő, író sorban ötödik, Könnytelen madonnák című kötete érdekes kettősséget vonultat fel a választott témák komor nehézségében és a sodró olvasásélmény tekintetében. A könyv ritkán tapasztalt összjátéka az írói leleménynek, az epika és a líra sokszor kipróbált, de kevésszer jól kivitelezett vegyítésének és nem utolsó sorban a transzcendens tapasztalat életképeken keresztüli ábrázolásának. A kiszolgáltatottság, a szegénység, a szorongás, a bűnök és a bűntudat megjelenítése ugyanakkor nem vonja maga után a teljes reménytelenséget. A versek és novellák mögött meghúzódó határozott, meghökkentően valóságos nőkép törékenységét bár nem rejtegeti a szerző, mégis minden írásban erőn felüli kitartást párosít hozzá.

A Könnytelen madonnák első szembetűnő és merész vonása a már említett

vers-novella párosítás, amely erős összefüggésben áll a kifejezetten pozitív