via kultura.hu => eredeti post link
Dragomán György szenvedélyesen szeret főzni. Felkutat, újrateremt, kitalál és kikísérletez. Sürög-forog kedvenc mozsarai és vaslábasai között, közben pedig megfőzi azt a receptet, amelyet papírra vetett, vagy megírja azt, amit főzött. Nemrég jelent meg második irodalmi recepteskönyve, az Adjuk meg a módját!. Ennek kapcsán beszélgettünk irodalom és gasztronómia kapcsolatáról, zsigeri főzésről és precizitásról, technológiáról és kreativitásról. Ahogyan ő mondaná: „Örüljetek!”
Cserna-Szabó András írta: „Krúdytól meg se kérdezzük, mi a szalontüdő, ő még a pájslit és a pacalt is összekeveri, neki e kettő egykutya volt.” Szerinted hitelesnek, pontosnak kell lennie egy szépírónak gasztronómiai szempontból?
Meg lehet próbálni úgy írni az evésről, hogy az ember nem tud főzni, és van, akinél ez nagyszerűen működik. Persze az ideális az, ha valaki írni is tud és főzni is. Lehet azonban úgy írni főzésről, hogy nem vagy jártas a konyhában, és lehet úgy is főzni, hogy nem tudsz írni róla. Amikor Krúdyt vagy Lénárd Sándort olvasom, akkor nem mindig kérem rajtuk számon a recepteket, mert ott nem az számít. A lényeg a szenvedély. Vegyük az én esetemet! Különböző attitűddel kell olvasni azt, ahogyan a Máglyában vagy A fehér királyban főznek, és megint más, ha a Főzőskönyvet tartja kezében az olvasó. Az előbbi esetekben háttérbe szorul a főzés, míg az utóbbinál egy receptet dolgozok ki, amelyet át szeretnék adni. A Főzőskönyvben és a nemrég megjelent Adjuk meg a módját!-ban pont ezt a kettőséget akartam megmutatni azáltal, hogy beletettem a novelláimat és a regényrészleteimet. Azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy kétféle irányból lehet érkezni: gyakorlatiból és esztétizáltból.