Best WordPress Hosting
 

Így olvasnak az írók

Molnár Ferenc csak éjszaka tudott írni. Jókai Mór egész életében hajnal és délelőtt tíz között dolgozott – ha határidőre kellett befejeznie egy könyvet, a felesége gyakran rázárta az ajtót, hogy biztosan elkészüljön. Az irodalmi pletykagyár csak úgy hemzseg a hasonló – igaznak hitt – anekdotáktól, a kulisszatitkokra kíváncsi közönség pedig kapva kap minden apró morzsán, ami kicsit is közelebb hozza a szentként tisztelt klasszikusokat. A feltörekvő irodalmárok más célból űzik „bulvárkutató” tevékenységüket: ők a jó íróvá válás receptjét keresik; olyan tippeket és trükköket szeretnének megismerni, amelyek révén fejlődhetnek.

De mi a helyzet a másik oldallal? Hogyan olvastak nagy magyar szerzőink, és mit gondolnak erről a kérdésről a kortárs írók?

Egyszerre lehet hihetetlenül nehéz és megdöbbentően egyszerű feladat íróként az olvasásról beszélni. Hihetetlenül nehéz, mert teljes nézőpontváltásra van szükség: a szerzőnek le kell választania magáról az alkotói énjét, ki kell lépnie elsődleges szerepéből, és mintegy kívülről szemlélnie saját és pályatársai tevékenységét. Mint amikor egy filmrendező filmet néz, de katarzist ígérő alkotás helyett párhuzamos vágásokat és késleltető szerkezetet lát. Vagy mint amikor a színész nézőként megy színházba, és az előadás alatt csak az jár a fejében, hogy ő hogyan játszaná valamelyik szerepet. Adódik a kérdés, hogy tud-e egy szakmabeli nem szakmabeliként viszonyulni területének tárgyához, laikusként élvezni azt, aminek egyébként a mestere – és az is, szükség van-e egyáltalán ennyire éles határ húzására?

Dragomán György: Nemcsak főzni kell megtanulni, de enni is tudni kell

Dragomán György szenvedélyesen szeret főzni. Felkutat, újrateremt, kitalál és kikísérletez. Sürög-forog kedvenc mozsarai és vaslábasai között, közben pedig megfőzi azt a receptet, amelyet papírra vetett, vagy megírja azt, amit főzött. Nemrég jelent meg második irodalmi recepteskönyve, az Adjuk meg a módját!. Ennek kapcsán beszélgettünk irodalom és gasztronómia kapcsolatáról, zsigeri főzésről és precizitásról, technológiáról és kreativitásról. Ahogyan ő mondaná: „Örüljetek!”

Cserna-Szabó András írta: „Krúdytól meg se kérdezzük, mi a szalontüdő, ő még a pájslit és a pacalt is összekeveri, neki e kettő egykutya volt.” Szerinted hitelesnek, pontosnak kell lennie egy szépírónak gasztronómiai szempontból?

Meg lehet próbálni úgy írni az evésről, hogy az ember nem tud főzni, és van, akinél ez nagyszerűen működik. Persze az ideális az, ha valaki írni is tud és főzni is. Lehet azonban úgy írni főzésről, hogy nem vagy jártas a konyhában, és lehet úgy is főzni, hogy nem tudsz írni róla. Amikor Krúdyt vagy Lénárd Sándort olvasom, akkor nem mindig kérem rajtuk számon a recepteket, mert ott nem az számít. A lényeg a szenvedély. Vegyük az én esetemet! Különböző attitűddel kell olvasni azt, ahogyan a Máglyában vagy A fehér királyban főznek, és megint más, ha a Főzőskönyvet tartja kezében az olvasó. Az előbbi esetekben háttérbe szorul a főzés, míg az utóbbinál egy receptet dolgozok ki, amelyet át szeretnék adni. A Főzőskönyvben és a nemrég megjelent Adjuk meg a módját!-ban pont ezt a kettőséget akartam megmutatni azáltal, hogy beletettem a novelláimat és a regényrészleteimet. Azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy kétféle irányból lehet érkezni: gyakorlatiból és esztétizáltból.