via librarius.hu => eredeti post link
A tavaszi nap kedvesen sütött be az autó ablakán, Áron hunyorogni kezdett, és a kesztyűtartóból elővette a napszemüvegét. A friss levegő cirógatta a bőrét, keserűen arra gondolt, régen mennyire szerette ezt az érzést. Ezeket a napokat. Amikor Paulával megvették az év első fagyiját, és a kislánynak újra meg újra meg kellett tanítani, hogyan nyalja úgy a gombócokat, hogy azok nagy része ne folyjon végig a karján. Áron maga is odáig volt a tavaszért mindig, megkönnyebbülés volt minden évben ez az időszak, a vizsgák után jöhettek a balatoni kirándulások, az átmeneti szabadság, a sátorban alvás és a jéghideg fröccsök.
Megrázta a fejét, mint aki el akar űzni valamilyen gondolatot, felhúzta az ablakot, és kiszállt a kocsiból.
A napi 10 óra munka értelmét már nem látta úgy, mint az előző években. Medence Paulának, nyaralás Paulával, Ritával. Mindig akadt valami, ami miatt érdemes volt többet hajtani, bent maradni még munka után, korábban jönni reggel. De ez a tavasz most más, és nagyon úgy tűnik, nem is lesz már olyan sosem, amilyen régen volt. A napjain, akár valami porréteg a bútorokon, ült egy különös szín, leginkább szürke – amitől fakó és egyhangú mind, legyen az hétköznap vagy hétvége. Tette a dolgát, de a lelkesedése megkopott. Fáradt lett.