via kultura.hu => eredeti post link
Sorra érkeznek a filmesek és a kamionok a Ménesi úti arborétumba: pakolják a lámpákat, dobozokat, a színészek már nejlonmelegítőben, zokniban, papucsban, azaz a szektorlabda-mérkőzés jelmezeiben ülnek a megbeszélésen. Mi egyelőre várjuk, hogy mielőtt a forgatás elkezdődik, beszélgethessünk velünk. Az út mellett ácsorgunk, amikor az egyik kolléga közli, hogy a hátam mögött épp a holdat „húzzák fel” az égre, de ne aggódjak, elránt, ha az óriási lámpa tíz méter magasról rám zuhanna. Az idő egyelőre kellemes, meg is jegyzik a stábtagok: szerencse, hogy nem a tegnapi forgatásra jöttünk, mert akkor esőgéppel dolgoztak, áztak-fáztak.
Hamarosan egyre több furcsa öltözetű figura sétálgat a kertben: vége a megbeszélésnek, mehetünk az öltözőkhöz, amíg elkészülnek, beszélgethetünk. Ami azonnal szembeötlő: az összes férfiszínésznek bajsza van. Kivéve a rendezőt, aki – mint egy odavetett folyosói mondatból kiderül – éppen előző nap szabadult meg tőle. Amikor a jelmeztervezőt a bajuszról kérdezem, mosolyogva annyit mond: Vékes Csabát faggassam, ez rendezői instrukció volt.
Erre végül nem lesz alkalmam, mert a ráérősen üldögélő Katona Lászlóhoz csatlakozom: – Te gyerekként is gombfociztál? – Igen, képzeld, szerettem. Mondjuk nem annyira, mint a testvérem, aki máig fanatikus. 15-16 évesen, mikor hazajöttem a gimnáziumból, lefeküdtem pihenni, a két évvel idősebb bátyám pedig ott susogott, süvített, mert ő játék közben mindig a stadion hangját imitálta. Ők a barátaival a mai napig, a negyvenes éveikben is összejárnak játszani.