via kultura.hu => eredeti post link
Cremonában, egy orvos fiaként látta meg a napvilágot, születésének napja pontosan nem ismert, csak az biztos, hogy 1567. május 15-én keresztelték meg. Első zeneóráit szülővárosa katedrálisának karnagyától vette, megismerkedett a polifon szerkesztési móddal, hegedülni és énekelni tanult, első motettái és madrigáljai (többszólamú énekelt művek) tizenöt éves korában jelentek meg. 1590-ben a mantovai Gonzaga herceg énekese és gambajátékosa lett (a gamba hathúros vonós hangszer), 1601-ben elnyerte az udvari karmesteri állást. A herceg felismerte Monteverdi zsenialitását, minden eszközzel támogatta, ő pedig hálából – bár szerződése nem kötelezte erre – sok zeneművet írt pártfogójának. Számos útjára elkísérte Gonzagát, a tizenöt éves háború alatt, 1595–96-ban Magyarországon is járt, jelen volt Esztergom ostrománál. 1599-ben megnősült, és bár három gyermeke született, feleségét hamar elvesztette.
Első operáját, egyben a műfaj egyik legelső darabját Orfeo címmel 1607 farsangjára komponálta, Alessandro Striggio szövegkönyvére. A mű Orfeusz történetét meséli el, aki az alvilágba indul feleségét, Euridikét megmenteni. Bár ebben még megtalálhatók a tradicionális „favola pastorale”, a régi olasz pásztorjáték-irodalom elemei, Monteverdi már korának minden harmóniai és hangszerelési eszközét mozgósította. A drámai szerepű operazenekar, a recitativo és a bel canto arioso típusával megteremtette a műfaj évszázadokon át érvényes hagyományát. Merész disszonanciákat, váratlan modulációkat alkalmazott, amelyekkel a történet drámai fordulatait támasztotta alá. Wagnert megelőzve használta a vezérmotívumot, dalműveiben ugyanazzal a motívummal jellemzett bizonyos drámai szituációkat, ha azok többször ismétlődtek. Műveiben a recitativók közé áriákat, kórusokat és táncokat iktatott be, drámai hatású hangszíneket alkalmazott, az Orfeóban például az alvilág árnyait komor harsonákkal idézte. Kortársai közül elsőként ismerte fel a szöveg fontosságát, „a beszéd a harmónia ura, nem pedig szolgája” – vallotta. 1624-ben írta Tasso nyomán Tankréd és Klorinda párviadala című drámai darabját, amely a barokk zenében először használta a pizzicatót (a húrok nem vonóval, hanem ujjal, pengetve való megszólaltatása).
Sikeresen ábrázolta az érzelmek erejét Arianna című operájában is, melyet az új herceg, Francesco Gonzaga és Savoyai Margit hercegnő esküvőjére komponált, de a darabból csak Arianna lamentója maradt az utókorra. A fukar herceg nem részesítette tehetségéhez méltó javadalmazásban világhírű zenészét, aki huszonegy Mantovában eltöltött esztendő után lemondott, és örökre hátat fordított az udvarnak, ahol sok dicsőség, de még több szenvedés és félreértés kísérte életét.