via kultura.hu => eredeti post link
Összesen húsz évet játszottál a Pokolgép zenekarban. 1990-ben lettél tagja az együttesnek, s bár 1989-ben jött ki az egyik kedvenc Pokolgép-dalom, szerintem egyetértesz majd velem, hogy a A lázadó tulajdonképpen a rockzene misszióját is keretező dalnak számít. A refrénben a szabadság és a megfelelés áll szemben egymással: „Akartam jó lenni, de nem ment, / Rájöttem, hogy nem lennék szabad.” Mire van szükséged ahhoz, hogy szabadnak érez(hes)d magad?
A szabadság hiányát akkor ismerjük fel, amikor a körülöttünk lévő korlátok felerősödnek. Elmúlnak a kisgyermekévek, elkezdünk iskolába járni, kezdünk megismerkedni a kötelezettség fogalmával is. A lányaim épp ebben a korban vannak, rajtuk keresztül újraélem ezt az időszakot. A nagyobbik most kezdte az iskolát, számára már az is nagyon furcsa, hogy nem játszhat akármikor.
Amikor én befejeztem a középiskolát, azt hittem, hogy végre megkaphatom az áhított szabadságot. De az érettségi után munka után kellett nézni, a munka pedig újabb kötöttségeket hoz be az ember életébe. Szerencsésnek érzem magam, mert a saját utamat járhattam, járhatom. Saját formációim vannak, és így, hatvanévesen elmondhatom, hogy amennyire lehet, szabadnak érzem magam. Bár ha jobban belegondolok, érezhetjük magunkat szabadnak ideig-óráig, de valami mindig – nem feltétlenül rossz dolog – beleszól ebbe. Nekem itt van a családom, a kislányaim, rájuk figyelek, rájuk vigyázok. A teljes szabadságot nem tudom elképzelni. A művészetek adnak esélyt arra, hogy közelebb kerüljünk ehhez az érzéshez, de ott is megvannak a határok.