via kultura.hu => eredeti post link
Hogyan kerül egy kárpátaljai magyar orvos Csernobilba?
1986. április utolsó napján behívott az igazgató főorvosom, és megkérdezte, mit tudok a Csernobilban történtekről. Azonnal kiderült, hogy tudatlanok és tájékozatlanok vagyunk, ezért előszedtünk egy térképet, megnéztük, hol van Csernobil, és összeraktuk a képet, hogy van ott egy ipari központ, egy atomerőmű, ott történt valami, mert közben a nyugati rádió informált bennünket. Annyit tudtunk, hogy a főnökök döntöttek arról, mennünk kell segíteni a helyieknek, de hogy miben, hogyan, mikor, azt nem mondták meg. A balesetet követően 36 órával döbbentek rá a központban, hogy a lakosságot ki kell telepíteni. Kutyafuttában ezer autóbuszt vezényeltek Pripjatyba, ahol az erőmű alkalmazottai laktak, és két óra alatt kitelepítették az úgynevezett egyes zónát, vagyis az abszolút veszélyeztetett harminc kilométeres körzetet – Pripjatyot és száznyolcvan falut. Azt mondták az embereknek, hogy csak három napra utaztatják el őket, amíg az ezért felelősök rendet teremtenek, de a három napból mérhetetlenül hosszú idő lett, soha nem telepítettek vissza senkit.
Más kérdés, hogy nagyon sokan visszajöttek, és sokakat befogadtak az úgynevezett második zónában rokonok, ismerősök, együttérzők. Ez az egyes zónát övező, feltételesen szennyezett terület. Az első napok támogatással, együttérzéssel teltek, de ahogy múlt az idő, az emberek elégedetlenkedtek, összetűzésekig, sőt tettlegességig is elfajult a helyzet. A kitelepítettek légüres térben leledzettek, lakhelyükre visszatérni nem lehetett az egyes zónába, az óra ketyegett, a gyerekeknek iskolába kellett járniuk, meg hát élni is kell valahol. Akkor döntött úgy a kommunista párt Központi Bizottsága, vagyis a szakértők, hogy a kettes zónában lakóházakat építenek és oda költöztetik be az ideiglenesen hajlék nélkül maradtakat.