via kultura.hu => eredeti post link
„Nem azért csináltam így végig ezt a filmezést, mert építeni akarok magamról valami acélszobrot, hanem nekem ez volt a stratégiám. Hogy mutassam mindig, hogy én milyen k…a erős vagyok; hogy nem kell ebbe belehalni, hogyha ez megjön, mint ahogy a Mama meghalt meg a nagybátyám meghalt” – mondja Einspach Gábor a film vége felé, és bár igaza lenne! Bár igaz lenne, hogy ebbe, a hasnyálmirigyrákba nem kell belehalni, hogy akarattal legyőzhető, és hogy úgy általában semmilyen rákba nem kell belehalni, sőt egyáltalán nem kell meghalni. Senkinek, soha többé.
De hát a hasnyálmirigyrákban megbetegedők nagyobb részének sajnos meg kell, a (filmben is citált) statisztikák rettenetesek. Hősünk mondatai a mágikus gondolkodás nyomait mutatják, de az vesse rá az első követ, aki halálos betegsége idején nem keres hasonló kapaszkodókat. Másmilyenek ugyanis nincsenek.
Gábor és volt felesége a film első felében annak a vélelmüknek is hangot adnak, hogy a válásuk és a betegség között összefüggés lehetett. Noha ez természetesen bizonyíthatatlan – mint ahogy az ellenkezője is –, jól érzékelteti azt a hirtelen pánikot és tanácstalanságot, amely sorsfordító pillanatokban jellemez bennünket. A „normál üzemmenet” esetén érvényes igazságaink és tájékozódási pontjaink hirtelen érvényüket vesztik, és a háló, amelyet a családunk, a barátaink, a kollégáink, a munkánk feszített ki alánk, egyetlen pillanat alatt foszlik szét, mintha sohasem lett volna. Halandóságunkból fakadóan ehhez az elbizonytalanodáshoz nem is kell olyan sok, sőt kis túlzással mindig a mezsgyéjén járunk: a biztonságtudatból, amelyet a hétköznapokban a legtermészetesebbnek hiszünk, akár egész könnyen és váratlanul is kizökkenthet bennünket valamilyen esemény vagy felismerés.