Szokatlanul korán, 16 évesen jelent meg nyomtatásban az első versed. Milyen főbb hatások értek, amelyek a lírikusi mesterség felé kormányoztak?
Valóban korán kezdtem el verseket írni, majd publikálni országos irodalmi folyóiratokban. Talán azért, mert a költészettel való első találkozás kamaszkoromban azonnal rabul ejtett. Édesapám orvos, aki nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy komoly házi könyvtárunk legyen otthon. Természetesen ott volt a polcon az Ady-, a Radnóti-, a József Attila- és a Petőfi-összes is. Kiskamaszként például bőszen küldözgettem a lányoknak a Petőfi stílusában megírt, rémesen döcögős, közhelyes és csöpögős szerelmes verseimet. József Attilát sokáig nem értettem, és Adyhoz, Radnótihoz is csak később kerültem közel. Aztán jött Pilinszky János, Orbán Ottó és Petri György, végül Tandori Dezső, Nagy László és Juhász Ferenc. Nekik köszönhetően nagyon hamar világossá vált számomra, hogy én is verseket akarok írni, de a saját hangomat megtalálni azért nem volt könnyű.
Az első irodalmi publikációm egyébként egy felejthetetlen csillagászati eseményhez kapcsolódik, 1999. augusztus 11-én ugyanis teljes napfogyatkozásnak lehettünk szemtanúi. Ennek apropóján hirdetett irodalmi pályázatot a néhány hónappal korábban alapított Napút folyóirat. Én Aranysárkány jeligével küldtem be a Nekrológ című versemet, amely tagadhatatlanul nem több érzelgős Paul Celan-utánérzésnél, de hát 15 évesen írtam. Semmihez sem hasonlítható érzés volt, amikor aztán megjelent, Prágai Tamás pedig írt róla egy-két sort a Holdudvar vagy holt udvar? Egy pályázat tanulságai című esszéjében: „Ugyancsak szerkesztettségével tűnik ki a Nekrológ: »Szemek voltunk, / megtaláltuk az árvaságot a sebes / mezőkön, a vérző foltokat a smaragd / nyárban – / megtaláltuk a virágot: / pipacs.« A képsor a látás szervétől a látvány konkrétságáig jut el, a látó érzékenységét a látvány plaszticitásával ellentételezi.”