Best WordPress Hosting
 

Archívum címkék: kortársak fekete-fehérben

Érdemes megtanulni jelen lenni – Bánkövi Dorottya írásról, fotózásról, zenélésről

Közzétette szerző

Bánkövi Dorottya Móricz-ösztöndíjas szerző 1994-ben született Budapesten. Az ELTE BTK magyar szakán szerzett diplomát, majd ugyanitt mesterizett. Fél évet Kolozsváron, később pedig Bécsben tanult. 2015 óta publikál. Első kötete A női test biztonsága címen jelent meg.

Verseidet olvasva a merészség, vakmerőség szavak jutnak eszembe, illetve minden, ami passzol a tabu nélküli fogalmakhoz.

Csak próbáltam teljesen őszintén és leplezetlenül írni. A témák keménysége is megkövetelte ezt. Egy-egy sorból, érzésből vagy gondolatból, azokból, amik éppen ebben az időszakban foglalkoztattak, kialakult a vonalvezetés, és megrajzolta a kötet ívét. Az emberi kapcsolatokról, mint például az első ciklusban olvasható idősebb férfi hatalmi pozíciójából adódó visszaélésekről általában kellemetlen beszélni. Nagyon sokszor nincsenek a szereplők tudatában annak, hogy milyen működési módok állnak a cselekedeteik mögött, vagy hogy ezek a minták honnan jönnek, mi a motivációjuk. Ezekkel szembesülni leírva, kimondva nem biztos, hogy jó érzés.

PostPin It!

„A vers emeljen fel, tépjen darabokra” – Bajtai András jó és rossz kritikákról

Közzétette szerző

Szokatlanul korán, 16 évesen jelent meg nyomtatásban az első versed. Milyen főbb hatások értek, amelyek a lírikusi mesterség felé kormányoztak?

Valóban korán kezdtem el verseket írni, majd publikálni országos irodalmi folyóiratokban. Talán azért, mert a költészettel való első találkozás kamaszkoromban azonnal rabul ejtett. Édesapám orvos, aki nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy komoly házi könyvtárunk legyen otthon. Természetesen ott volt a polcon az Ady-, a Radnóti-, a József Attila- és a Petőfi-összes is. Kiskamaszként például bőszen küldözgettem a lányoknak a Petőfi stílusában megírt, rémesen döcögős, közhelyes és csöpögős szerelmes verseimet. József Attilát sokáig nem értettem, és Adyhoz, Radnótihoz is csak később kerültem közel. Aztán jött Pilinszky János, Orbán Ottó és Petri György, végül Tandori Dezső, Nagy László és Juhász Ferenc. Nekik köszönhetően nagyon hamar világossá vált számomra, hogy én is verseket akarok írni, de a saját hangomat megtalálni azért nem volt könnyű.

Az első irodalmi publikációm egyébként egy felejthetetlen csillagászati eseményhez kapcsolódik, 1999. augusztus 11-én ugyanis teljes napfogyatkozásnak lehettünk szemtanúi. Ennek apropóján hirdetett irodalmi pályázatot a néhány hónappal korábban alapított Napút folyóirat. Én Aranysárkány jeligével küldtem be a Nekrológ című versemet, amely tagadhatatlanul nem több érzelgős Paul Celan-utánérzésnél, de hát 15 évesen írtam. Semmihez sem hasonlítható érzés volt, amikor aztán megjelent, Prágai Tamás pedig írt róla egy-két sort a Holdudvar vagy holt udvar? Egy pályázat tanulságai című esszéjében: „Ugyancsak szerkesztettségével tűnik ki a Nekrológ: »Szemek voltunk, / megtaláltuk az árvaságot a sebes / mezőkön, a vérző foltokat a smaragd / nyárban – / megtaláltuk a virágot: / pipacs.« A képsor a látás szervétől a látvány konkrétságáig jut el, a látó érzékenységét a látvány plaszticitásával ellentételezi.”

PostPin It!

Egy véget nem érő folyamat – Interjú Fekete Richárd költővel

Közzétette szerző

Szekszárdon tanítasz, amely számos kiemelkedő irodalmi személyiség, köztük Babits és Mészöly Miklós szülőhelye. Hogyan jellemeznéd az ottani kulturális életet?

11 éve tanítok Szekszárdon, ami azt jelenti, hogy általában heti két napot töltök a városban. Azt tapasztaltam, hogy Szekszárd Magyarország legkisebb megyeszékhelyeként kulturális téren körülbelül ugyanazt tudja, mint a hasonló méretű vagy valamivel nagyobb városok (kicsit talán kevesebbet). Hat évig éltem Kaposváron, két éve Veszprémben lakom: sok az átfedés. Kontrasztot a nagyobb vidéki kulturális központokkal látok: Pécsett születtem, a bölcsődétől a doktori képzésig mindent ott végeztem – az ottaniakhoz képest Szekszárdon értelemszerűen kevesebb a kulturális inger.

Valószínűleg nem véletlen, hogy a város (és a régió) kiemelkedő írói – Babits, Mészöly, Illyés, Baka, Lázár – életük legnagyobb részét nem helyben élték le. Mindazonáltal izgalmas, szigetszerű intézmények és programok vannak Szekszárdon: ott működik Magyarország egyetlen német nyelvű színháza, fontos irodalmi esemény a Mészöly Miklós Egyesület által szervezett év eleji emléknap, és még inkább a nyári Szekszárdi Magasiskola, ráadásul infrastrukturálisan talán kevésbé mutatós, ám intuícióit tekintve nagyon vagány megyei könyvtár működik a városban (cicájuk, Sári a könyvtár arca – ennél aligha kell több). A borkultúra Villányéhoz mérhető, a közeli Gemenc pedig egészen különleges látnivaló.

PostPin It!

„Szenvedélyesen szeretek prózát írni” – Beszélgetés Jánoki-Kis Viktóriával

Közzétette szerző

„Merészen maiak” – olvasható az írásaidról a fülszövegben. Mitől lesz valami mai és mitől merész?

A novelláim maisága talán abban rejlik, hogy olyan élethelyzeteket igyekszem ábrázolni, amelyek napról napra körülvesznek bennünket, mindannyiunk számára ismerősek. A Piros fazékban például egy külföldön élő családtag hazaérkezését mesélem el, a Vodkaszóda egy túlhajszolt emberről szól, aki magánéleti gondjai miatt pszichológushoz fordul, az Álmacskacápában pedig olyan kisfiút látunk, aki életében először száll föl repülőgépre. Ezekkel a szituációkkal szerintem bárki könnyen tud azonosulni. A merészség abból fakad, hogy olyan szereplőket választok, akik rendhagyó sorsukkal magukban hordozzák a dráma kibontakozásának lehetőségét, és emiatt a legbanálisabbnak tűnő élethelyzetek is megtelnek sűrű feszültséggel, és eljutnak a katarzisig.

Az írás nem mindig volt első helyen a mindennapjaidban. Fel tudod

PostPin It!