Archívum címkék: Cikkek

Nincs Marvel, csak Idris Elba.

Xavier Giannoli a balzaci realizmus iránti fogékonysággal, ugyanakkor eredeti problémafelvetéssel vezet be a párizsi firkászok világába, és megmutatja, hogy a „fake news” és a „posztigazság” divatos fogalmai közel sem huszonegyedik századi sajátosságok.

A huszadik század utolsó évtizedeiben megszokhattuk, hogy egyre fenyegetőbb közelségbe kerültek korunkhoz a posztapokaliptikus víziók és a sötét disztópiák. Már nem évezredeket, nem is századokat, többnyire csak pár évtizedet ugrottak előre az időben a századvég filmeseinek baljós jövőképei, így némelyiket már beértük, sőt túl is haladtuk. Bár továbbra sem autókkal repkedünk az utcákon és nem más bolygókra ruccanunk át nyaralni vagy új energiaforrásért, beigazolódni látszik azonban az ugrásszerű népességnövekedés, a nyomában jelentkező élelmiszerhiány, a kifogyóban lévő természeti erőforrások, a környezetszennyezés és a klímaváltozás.

Majd’ tíz év után véget ért a kisképernyős gengszterrajz egyik legjobb kortárs alkotása.

Ha nem vigyázunk, a macedón testrabló satrafa a mi irhánkat is elhordja.

A Normális emberek némileg váratlan sikere nyomán nem volt kérdés, hogy Sally Rooney első regénye, a Baráti beszélgetések sem kerülheti el a megfilmesítést. A minőség pedig ezúttal is majdnem minden tekintetben a helyén.

Benito Mussolininek tulajdonítják a megállapítást, mely szerint „A film a legerősebb fegyver, amely a rendelkezésünkre áll”. Ezt Francisco Franco azzal egészítette ki, hogy „A kamera nagyobb súllyal bír számunkra, mint egy puska” – a kijelentését természetesen konkrét és átvitt értelemben is érvényesnek vélte a spanyol tábornok. Míg ők (és más európai diktátorok is) felismerték a film jelentőségét az állam irányításának életében, addig Latin-Amerikában a mozgóképet inkább az alulról szerveződő népi mozgalmak használták fel a céljaik elérésére. Ezen a téren mind közül Chile emelkedik ki leginkább.

Jane Schoenbrun kitűnő elsőfilmjében ott van minden, ami eddig hiányzott a világhálón élt mindennapi élet jelenségét kizsákmányoló filmekből.

A frappáns és a szájbarágós között egyensúlyozó, de leginkább pontos és maró kapitalizmuskritika jött… no nem Amerikából, hanem Spanyolországból.

A frappáns és a szájbarágós között egyensúlyozó, de leginkább pontos és maró kapitalizmuskritika jött… no nem Amerikából, hanem Spanyolországból.

Biztos ismeritek azt az érzést, amikor hosszú idő után ismét megkóstolod a kedvenc kajádat, amihez csak nagyon ritkán jutsz hozzá, és valamiért már nem ízlik annyira, mint amikor először próbáltad. Közben érzed, hogy nem vele van a baj: a változás benned lehet, mert ez ugyanolyan ízletes, de azt az időközben idealizálttá lett első élményt már nem lehet visszahozni. Nos, ez kicsit hasonló a helyzet Taika Waititi második Thor-filmjével.

A 2022-es tanév végén ismét megrendezésre került a kolozsvári Sapientia EMTE Filmművészet, fotóművészet, média szakos (BA), valamint Filmtudomány (MA) szakos hallgatóinak legjobb filmjeit felvonultató First Cut, amely idén már az ötödik kiadását tapossa. A vizsgafilmek levetítése mellett az eseményt a már jól megszokott fotókiállítások, illetve videóinstallációk tarkították, de ezúttal még egy kérdezz-felelek is belefért a programba.

A Fekete telefon olyan – fantasztikus elemekkel tarkított – nosztalgia-varázzsal tölti be a vetítőtermek sötétjét, ami leginkább a Stranger Things kisképernyős hódítására emlékeztet. Scott Derrickson rendezése nem pusztán feszült horrorfilmként képes borzongatni, hanem egy teljes értékű felnövéstörténet múltidéző bájával is kecsegtet.

Nem nyomjuk tövig a gázt, mert a spirituális utazás fontosabb.

Lesz, ami megmarad: néhány kép, mondat, dallam. Mozaikok.

Baz Luhrmann Elvis-életrajza pontosan olyan, amilyennek az eddigi életmű ismeretében elképzeljük: nagy amplitúdójú, szeszélyes, látványvilága pedig bravúros – épp ezért kár, hogy a rendező csak a felszínt karcolgatja a Király portréjának felvázolásakor.

Eltűnt egy pár sorozat az HBO-ról, oszt’ annyi.

A legfőbb vallási vezetők utódlását legalább annyi figyelem kíséri világszerte, mint a nagyhatalmak politikai választásait. Egy kultúrában sem lehet figyelmen kívül hagyni a hívő emberek közösségét és az élükön álló személyt.

Sokadszorra nyert igazolást: a Star Wars immáron nem egyéb, mint egy gigantikus, de lélektelen szórakoztatóipari konglomerátum mostohagyereke.

Nem kérdés, hogy Beavisnek és Butt-headnek manapság is van helye köztünk, hiszen ami most megy mindenfele, az színtiszta, szűretlen baromság.