Az éjszakai eget a fényjelző lőszerek világítják be, a távolból robbanások zaja hallatszik, az adrenalin már előre buzog az ember vérében, alig várja, hogy odahajtson és a közelből is megérezhesse a puskapor szagát, miközben a szíve 150-es pulzussal pumpálja a vért mindenhova a golyók becsapódásainak éles csattanásainak hangzavarában.
A történet tényleg annyi, mint az egysoros: mi lenne, ha Amerikában polgárháború törne ki. A két oldal hadban áll, és pár újságíró útra kel, hogy az interjúkat több mint egy éve kerülő (kire hasonlít), harmadik terminusát toló jobboldali elnökkel talán beszélgessen. A ketyegő óra pedig az, hogy a nyugati összefogás áll nyerésre, és 1 héten belül már a fővárost is beveszik, ami bizony a diktátor sorsát is megpecsételi.
Avagy a Polgárháború amolyan roadmovie a szétszakadt Amerikán át, naturalistán bemutatva minden oldalt. Gyakorlatilag pedig Alex Garland rendező kijelentéseit nem igazán tudtam elkerülni, így kicsit rá is húzta a moziélményemre magát, hogy a film direkt nem vállal oldalt. Valójában persze igen, hiszen amit megtudunk a republikánus elnökről az nem épp fényes. Semmi sem kioktatón kerül elő, inkább mintha azt akarná, hogy mindenkinek legyen utána kérdése (legalább egy “ide tartunk?”), és saját következtetésekre jusson, hiszen a demokratikus nyugati erők sem épp bárányok, háborús bűnök megörökítését is simán vállalják, csapattagnak tekintve a sajtó embereit, még a nem teljesen propagandistákat is – míg a másik oldal, mint mondom, inkább lelövetné mindet.