Best WordPress Hosting
 

Challengers

A Dűne 2 óta kimaradt nálam a mozizás (még egy Godzilla vs Kong filmre engem ugyan rá nem vett volna senki, a Szellemirtók plakátján pedig Bill Murray feje meggyőzött róla, hogy itthon se nézzem meg), aztán most „nyárindító” címszóval így tavasz közepén egy nap lenyomtam a Polgárháborút és a Challengers-t is. Előbbiről human már írt pár napja és 2016-ban is, utóbbit pedig megnyertem most tőle, mert általános iskola óta PTSD-je van, legyen szó bármilyen labdajátékról.

Nade, hogy sikerült a Challengers, avagy „tudod a film, amiben Zendaya-t partiba vágja az a két srác”?

A történet szerint a roppantul ígéretes, feltörekvő teniszjátékos, Tashi Duncan (Zendaya) két jó barát, Art Donaldson (Mike Faist) és Patrick Zweig (Josh O’Connor) rajongását is elnyeri egy közös versenyükön. A két srác elkezd versengeni a kegyeiért, az éjszaka javarészét pedig végül hármasban töltik. Évekkel később arra eszmélünk, hogy Tashi már szintén Donaldson néven, Art feleségeként a srác edzője, ugyanis a saját karriere egy csúnya lábsérülés után derékba tört. Art pályafutása is eléggé döcögős éppen, valamit villantani kéne, hogy beválogassák a US Open-be, úgyhogy elindul egy kisebb versenyen is… ahol egykori barátjával, Patrick-kel kerül szembe. A múltbéli sérelmek meg érzelmek egyaránt felszínre kerülnek, miközben mind a három fél titkolt és kevésbé titkolt céljai és vágyai is küzdenek egymással…

Civil War

Az éjszakai eget a fényjelző lőszerek világítják be, a távolból robbanások zaja hallatszik, az adrenalin már előre buzog az ember vérében, alig várja, hogy odahajtson és a közelből is megérezhesse a puskapor szagát, miközben a szíve 150-es pulzussal pumpálja a vért mindenhova a golyók becsapódásainak éles csattanásainak hangzavarában.

A történet tényleg annyi, mint az egysoros: mi lenne, ha Amerikában polgárháború törne ki. A két oldal hadban áll, és pár újságíró útra kel, hogy az interjúkat több mint egy éve kerülő (kire hasonlít), harmadik terminusát toló jobboldali elnökkel talán beszélgessen. A ketyegő óra pedig az, hogy a nyugati összefogás áll nyerésre, és 1 héten belül már a fővárost is beveszik, ami bizony a diktátor sorsát is megpecsételi.

Avagy a Polgárháború amolyan roadmovie a szétszakadt Amerikán át, naturalistán bemutatva minden oldalt. Gyakorlatilag pedig Alex Garland rendező kijelentéseit nem igazán tudtam elkerülni, így kicsit rá is húzta a moziélményemre magát, hogy a film direkt nem vállal oldalt. Valójában persze igen, hiszen amit megtudunk a republikánus elnökről az nem épp fényes. Semmi sem kioktatón kerül elő, inkább mintha azt akarná, hogy mindenkinek legyen utána kérdése (legalább egy “ide tartunk?”), és saját következtetésekre jusson, hiszen a demokratikus nyugati erők sem épp bárányok, háborús bűnök megörökítését is simán vállalják, csapattagnak tekintve a sajtó embereit, még a nem teljesen propagandistákat is – míg a másik oldal, mint mondom, inkább lelövetné mindet.

Monkey Man

Dev Patel életéből csak egy kőkemény akciófilm hiányzott? Végiggörgettem a karrierjét, és eléggé eklektikus, ami egyre inkább a származása felé kezdett fordulni. Hát most vérrel verejtékkel összehozta magának az indiai nem John Wicket, hanem sokkal inkább Daredevilt. Vagyis a rendezésével és főszerepével jelenbe hozott egy indiai mitológiát, legalábbis a film szimbolikája alapján.

Azt hiszem senki sem a történetért fog erre a filmre beülni. Bár sok minden apróság van benne, amivel Patel megfűszerezte a Monkey Mant, beletett rengeteg indiai problémát, de azért a mélyén ez csak egy “sima” bosszúfilm. A főszereplőről sok ismétlődő flashback során megtudjuk, hogy elvesztette az anyját, és ez nem hagyja nyugodni, de azért tanul is az úton, mielőtt beteljesítheti végzetét.

Igazából az előbbi említéssel már a problémákba is belementem, miszerint a filmben rengeteg az ismétlődő dolog, ami pluszt nem ad a történéshez, mert a felfedésükkor már rég tudjuk, még akkor is, ha eltekintünk attól, hogy mennyire bevált recepttel készült.

Road House (2024)

De miért Road House a hely neve? Mert az út mellett van, és egy ház! Megérkezett az Országúti Diszkó-remake a Prime Video-ra, elhangzott benne pár klasszikus mondat (egy verekedésben senki sem nyer), de követve a benne levő hasonlatot, neo 80-as évek akart lenni, mint amikor a western megújult. Vagy elszámolt a múltjával. A főszereplő itt már nem hős, de nem is rosszfiú, csak morálisan szürke.

A történet adott, csak ezúttal egy halálvággyal teli MMA bunyóst szerveznek be a Double Deuce Road House rendbetételére kidobóként. Megérkezik Floridába a bárba, és kiderül, hogy a hely valami nagyobb dolog útjában van, de mivel megkedveli a helyieket, és bepipul, így bizony bele is köp a bűnözők tervébe. A forgatókönyv a húzásaival követi a nosztalgiajáratot amúgy, az akkori zsánerfilmekhez közelít, minden modernitás ellenére.

Igazság szerint, ha csak magában nézem, akkor egy korrekt modern akciófilm. Pár vicces duma, 1-2 szórakoztató bunyó, remek mellékszereplők, és hasonlók jellemzik. Na meg a siralmas nagy tárgyas fizika a CGI-ban. Az első Bourne film rendezője, Doug Liman elvan a zsánerben, és az ilyesmi filmekkel már jó pár éve lazító Jake Gyllenhaal simán hozza a badasst. A minap láttam egy olyasmi érvelést, hogy manapság már nem tudnak jól karaktert felvezetni, ezért sincsenek ikonikus újak, de ez ide nem áll, annyira “ezaz“, 14 éves énemnek levegőbe bokszolós, ahogy itt felvezetik Dalton-t.

I.S.S.

Mivel űr-scifi, ezért hiába hasalt nagyot a kinti pénztáraknál és dobták villámgyorsan VOD-be, azért csak bele kellett nézni. Utólag a persze megbánva ezt a gondolatmenetet. Nem vágom egy ilyen tv-filmet hogy gondoltak nagyvászonra, legfeljebb ha a “hátha” reménnyel dobták oda.

A történet a nemzetközi űrállomáson játszódik, ahol orosz és amerikai tudósok különböző kísérleteket végeznek. Ide érkezik egy új lakó az egereivel, ahol az egyik orosz figyelmezteti, hogy ők is végeztek hasonló kutatást az űrben, de az egerek mindig bántották egymást. Micsoda sejtetés ez a következő 1 órára!

A cselekményt az indítja be, hogy a Földön látszólag kitör az atomháború a két nagyhatalom között. Ennek következményeként mind az orosz, mind az amerikai legénység azt az üzenetet kapja, hogy vegyék át az ISS fölötti irányítást, de bármi áron. Ahogy az egereken láttuk, kicsit egymásnak is esnek kvázi. Ezzel vajon mit tudott volna kezdeni egy jó író és rendező?

Dune: Part Two

Kicsit házi feladatnak érződött ez a közelgő premier, mivel azt sugallta, hogy újra kéne nézni az első filmet, ami szintén vagy 3 óra, és “csak” az előkészítése a Part Two-nak. Nekem nem csúszott le a Part One újra, csak egy recap videót néztem meg, de még ez is tartotta a lecke hatást.

Mindezek után még pozitívabb csalódás volt, hogy mennyire ütött a film. Eldobom az event szót is rá, mert nagyjából csak moziban, feltekert hangerőn és hatalmas vásznon hat igazán. Ott működik a sötét teremben, de az 5 milliós otthoni külön projektoros házi mozi szobával és/vagy az 55 colos oled tévével rendelkezők mindjárt a fejemre olvasnak.

Lehet nem ide kéne vágnom rögtön, de nem értettem a trailerben miért lőtték el a homokféreg lovaglást, aztán a film közben már az volt hihetetlen, hogy még így is mennyire hatásos, pedig szinte láttuk előre. A Dune Part Two egy dologban mindenképp erős: hatalmasnak tűnik. Mármint vizuálisan. Ezúttal sokkal több az akció, hiszen a bolygójukat védő gerillák a lassan élükre kerülő fehér messiás vezetővel odavágnak a Harkonneneknek és a fűszerkitermelésnek.

Players

A Step Up All In és az utána sok évvel rendezett Pitch Perfect 3 után Trish Sie a streaming szolgáltatók munkása lett, és az alábbi sormintát hozta: The Sleepover (Netflix), Sitting in Bars with Cake (Prime Video), na meg most a Players (Netflix). Erre az a durva, hogy most viszonylag jót tett az asztal, izé, végtelen katalógusba. Bár a Nem kispályás nem hozza a Game Night szintjét, hogy az emlékezetes vígjátékok közé katapultáljon, de a stíluskeverése a film feléig, midpointjáig teljesen elment.

Hogy miről van szó? Egy heist romantikus filmről.

A középpontjában egy baráti társaság van, akik egymást segítik esténként abban, hogy újabb és újabb egyéjszakás kalandokba keveredjenek. Nagyjából ez volt a film mögött az ötlet, hogy “mintha az Ocean’s 11 lenne, csak randikra”, avagy ‘Ugráló Jimmy’, ‘Thai álom’, ‘Kicsikét puncsos’ és hasonló elnevezéssel rabolják a szerelmet. Legalábbis megvalósítás alapján ez a koncepció, mint amikor Clooney és Pitt dumál az Ocean’s-ben, hogy mit vessenek be, de persze a sport tematika (a főszereplő a sportrovat írója egy újságban) alapján mondhatjuk, hogy egyedi playbookból játszanak esténként.

American Fiction

Képzeljétek el, hogy az ujjammal mutatok egy ici-pici résnyit. Na annyi hiányzott ahhoz, hogy ez a film zseniális legyen. Vagy többször ennyi, mert szinte minden szintjére kéne egy picivel több, mint amit nyújt. Ettől még szórakoztató és érdekes, de lehetett volna az új Adaptation is.

A történet egy fekete íróról szól, aki igazából csak írónak tartja magát, szinte sznobosan többnek, mint a sorstársai, de a film végére rájön, hogy a piac az isten. Vagy nem erre jön rá? Költői a kérdés, mert nem hiszem, hogy sok olvasó rávetődött a filmre. Talán majd ha jön valami hazai streamingre, akkor majd letolják páran. Pedig az American Fiction még Oscar jelölést is kapott, meglátjuk majd hova megy a shown, de szerintem most nincs esélye. Mondjuk ez nem is fontos valójában.

Szóval a főszereplő író élete két módon bonyolódik: a családi életében friss és régi traumák, na meg a gyász feldolgozása zajlik, mindeközben a művészi könyvét egyik kiadó sem akarja bevállalni. Miután szembesül egy másik fekete író “fekete trauma” könyvének részéletével, és annak sikerével, egy éjszaka részegen ő is ír egy ilyen általa lealacsonyítónak tartott, az összes feketét egy szenvedő pozícióba kényszerítő és ezt a képet megerősítő regényt.

Anyone But You

A film, amiben a két főszereplő csak azért jön össze, mert ők a leghotabbak a vásznon látott sok szép ember között. Kérdőjel is lehetne a végén, kicsit költői, de valójában olyan az Imádlak utálni, mintha valaki tudná a romantikus film receptet, csak nem értené, hogy mi miért van benne, így nem tudja a főzési módját.

A történetben két iszonyat hot ember találkozik egy kávézóban, kis kínos poén után együtt töltik az éjszakát, de másnap a csaj kioson, aztán rájön, hogy hülyeség volt, ezért visszaoson, de meghallja a szidását a pasitól, aki a közben befutott barátjával cseveg.

Jön a romantikus fordulat, az ismerőseik viszont összejönnek, szóval kénytelenek a távoli helyen tartott esküvőn újra összefutni. Eleinte elrontják a hangulatot, de aztán a násznép kedvéért úgy tesznek, mintha összejöttek volna… Írhatnám még a fantasztikus fordulatokat, de szerintem nagyjából minden sejthető, hiszen mint említettem, a receptet tartja a film. Csak épp iszonyat kevés dolog működik benne?

Foe

A Lion és a Mary Magdalene után visszatért Garth Davis egy “kamara” drámával, amiről a megvalósítása miatt azt hittem a világjárvány alatt forgott, pedig nem. Két, aztán három színész van benne a semmi közepén, sokszor nem is egy szobában/légtérben. Igen, lehet nem ezzel kéne kezdeni ennél a 2065-ben játszódó sci-finél, de más így hirtelen nem ugrik be, annyira semmi az egész.

A történet szerint a jövőben a Föld már még jobban romokban, eső alig van, és random embereket sorsolnak ki, hogy menjenek az űrbe 1-1 évre építeni az ottani űrbázist, új otthont. A semmi közepén élő házaspár férfi tagja is így jár, de azzal a bonyolítással, hogy felvételek és interjúk alapján újraalkotják.

Igen, ahogy az előzetesnél, úgy is itt sokaknak beugorhat a Black Mirror. Ez egy abba a sci-fi antológiába illő történet, csak épp széthúzták 2 órára tök feleslegesen. Nem értsetek félre, jó a Black Mirror, de csak 1-2 része mozi szint, és egy “rendes” filmtől azt várnám, hogy van valami plusz, az amitől cinema. Hát itt nem akadt ilyen. (Mellékvágány, de a tévé teljesen más élmény általában, más a lényege is talán, szóval a sorozatokat főleg nem szólnám le, de ezt gondolom sejtitek:)

Past Lives (Előző életek)

A nihilista mestermű! Felesleges kapálóznunk! Vagyis ezzel is fel lehet állni a székből, amikor túl vagyunk a legjobb modern romantikus filmen. Mindezt egy elsőfilmes rendezőtől, aki a saját életéből merített mélyen.

A történet két gyerekkori szerelmesről szól. A lány a szüleivel Kanadába emigrált 11-12 évesen, és szétszakította a bimbózó románcot. 12 évvel később már a neten találkoznak újra, de a képernyőkön át nem az igazi, és még mielőtt túlságosan elmélyülne a kapcsolat véget is vetnek neki, mert az aktuális életében (még iskola, munka) egyikőjük sem tud épp találkozni a másikkal, nemhogy reálisan összeköltözni a közeljövőben.

Aztán újabb 12 év után a férfi meglátogatja az immáron házas nőt New Yorkban.

Begin Again… again

Mármint már megint írok arról a filmről, ami iszonyat messze van a legjobb minőségtől, de olyan szinten jó nézni, hogy nehéz elmondani. Nyilván a szintén John Carney által készített Flora & Son után jutott eszembe újranézni (már sokadszorra), és szerintem most jobban tetszett, mint legutóbb. Ez a jelenet amiből a megosztott kábeles kép van, atyaég:

A történet két mélyponton levő emberről szól. A dalíró nő épp rájött, hogy a rocksztár szerelmével nem fog összejön az élet, mivel máshogy gondolkodnak nem csak a párkapcsolatokról, de még a zenéről is. A másik pedig egy producer, aki meglátja őt énekelni egy bárban, és hozzálátja a többit, a nagyzenekart, az emberekhez tényleg eljutó őszinte zenét. A férfi élete is romokban, a gyerekével nem jó a kapcsolata (milyen meglepő Corneytól)

Közösen gyógyulnak, természetesen a zene segítségével, hiszen összehoznak egy albumot! New Yorkban! Az utcán felvéve! Autentikus hangot adna az dalokban levő érzelmeknek. Tudom, kicsit cinikusan hangzott így felkiáltójelekkel, de valójában az a jó filmben, hogy nem is kacsint ki ironikusan, hanem meri az érzelmeket őszintén kitárni. Csak épp a rendező többi művéhez képest nagyon ‘csillogó’ színészekkel és fényképezéssel.

Saltburn

A Rebel Moon mellett a karácsonyi időszak másik nagy hype-ja a Prime Video-ra érkezett művészfilm (?) volt, amit a Promising Young Woman iszonyat gazdag családból származó író-rendezőnője készített. A vagyonát azért emelem ki, mert külön komikus réteget tol erre a sötét komédiára. Drámára? Erotikus thrillerre? Néhol undorítóan WTF pillanatos filmre!

Nehéz spoilerek nélkül beszélni róla, talán pont ezért is kapott némi jelenéletet közösségi médiában, mert “te már láttad? atyaég, az meg az” módon noszogatták egymást az emberek, így kicsit feltűnhetett a kimaradástól való félelem. Akinek a Saltburn volt az első furcsa filmje, az gondolom ki is akadt teljesen a kádas jelenetnél! De előreszaladtam. Az biztos, hogy a tipikus és unalmas jelzők nem durrogtathatóak, legalábbis próbált az írónő meglepetéseket is hozni.

A történet középpontjában egy az Oxfordra érkező fiatal férfi van, akit már beköltözésekor kiközösítenek az old money leszármazottak, senki sem akar vele barátkozni. Amikor kisegíti a legsármosabb és legnépszerűbb gazdagot egy biciklis bajában, akkor az utána tulajdonképpen bevonja a társasági életbe. Sőt, nyárra meghívja a Saltburn-beli nyaralójukba, ahol sokszor vannak vendégek hónapokig.

Rebel Moon: Part Once and for all

Azt hiszem utoljára palizott be Zack Snyder. Itt a Netflix, most még több pénzt is kapott arra, hogy megvalósítsa magát, nem bombázták note-okkal meg hasonlókkal, nem volt gúsba kötve, akkor miért ennyire tellett? Ez nem a Warner, aki szétszedi a filmet, mert nem illik bele a képregényfilmes terveikbe. Konkrétan elnézve a Snyder interjúkat, ezúttal magát cenzúrázta még a PG-13 besorolással is, mert “ennyi pénzből PG film készül, de azért leforgattam a rendezőit, bár más indokkal, mint szoktam, mert a szívem ezt diktálta”.

Úgy állt hozzá, mint Batmanhez, avagy fogta az inspirációit, amik közül a legnagyobbaknak a Star Wars és a Seven Samurai tűnik (azért akad Harry Potter is:), és nyakonöntötte erőszakkal (amit PG-13-ra vágott). Meg expozícióval, nézőnek beszéléssel, hiszen máshogy nem lehet semmit bemutatni, csak ha mindenki elmondja mit akar. Mintha egy 12 éves írta volna az egész filmet. Igen, elő lehet venni azt, hogy a faszért nem képes egy rendes íróval összefogni már?

A történet röviden annyi, hogy van egy birodalom, ami kizsákmányol mindenkit, és közben épp el akarja taposni a kezdődő lázadás csíráját. A kizsákmányolás egy kis mezőgazdász faluhoz vezet, ahonnan az összes terményt el akarják vinni 9 héttel később az aratásnál. Azzal nem számolnak, hogy a birodalom legkiábrándultabb, de tökéletes harcosa is ezen nép között bújt meg, így amikor a hátrahagyott helyőrség meg akarja erőszakolni a falu szép lányát, akkor az (ultralassítva) lenyomja a katonákat. Aztán mivel így a harc elkerülhetetlenné válik, elindul, hogy sereget toborozzon a falu védelmére. Ebben a feladatában Mos Eisley laza kalandora, izé, nem is tudom milyen város laza, de hajóval bíró tolvaja segíti.

Flora & Son

John Carney ismét leforgatta ugyanazt a filmet. A férfi egy dologban hisz: a zene megváltoztat, a zene fontos, a zene minden, és ezt valahogy át kell adni az átlagembernek. Mondjuk ismét Angliába “menekülve” dolgozott, bár azért Eve Hewson és Orén Kinlan mellé megszerezte Joseph Gordon-Levittot is.

A történet egy anyáról szól, akinek fos az élete, és még a fiával sem jó a viszonya. Tipikus Carney téma a szülő-gyerek kapcsolat a zene mellett. A nő egyik nap gitárt visz haza a fiának, de az elutasítja, mivel más zene érdekli. A nyakán marad hangszerrel a nő kezd online leckéket venni, és ezzel kinyílik, felfedezi magát, de közben a fiával is jobban tud kapcsolódni, megérti végre őt is és a közös konfliktusukat.

Sok nehézség közben nem happy end felé tart a történet, csak egy… minden képtelenség mellett érzelmileg realistább csúcspont felé, amit persze Carney aláhúz egy dallal, miért ne tenné? Így kerekedik egy végtére is feelgood film az egészből. Carney munkássága mellett nekem kicsit a mostanra már senki által nem ismert Hearts Beat Loud ugrott még be.

The Family Plan

Azért kellett emlékeztető, hogy az Apple TV+ nem csak a minőséget igyekszik elhozni (Killers of the Flower Moon, Napoleon), hanem tőlük jött a Ghosted (ki emlékszik még rá?), és annak most a lelki társa, a Családi kiruccanás, amit viszont nem véletlenül nem küldtek moziba. Bár ki tudja, lehet ez is összetett volna 100 millát.

A történetben egy volt bérgyilkos már vagy 18 éve békés családi életet él, de rátalál a régi megbízója, és ki akarja csinálni. A csavar? A mostani családja semmit nem tud a múltjáról, így úgy igyekszik menekülni velük, hogy közben ne bukjon le. Igazából ez az amit valamennyire szórakoztató volt a filmben, amíg Mark Wahlberg roadmoviesan rángatta át Michelle Monaghant és a többieket Amerikán, miközben legyakta a nyomukban levőket.

Amint viszont elértünk a fordulóponthoz, onnantól teljesen szétesett a film. Míg előtte volt pár ötletük, és pár aranyos fordulaton lehetett mosolyogni is akár, addig a nagy leszámolás, a végső akció iszonyat unalmas lett, csak mert “valami nagy”-ot akartak. Maradtak volna kisebb szinten a problémákkal még az eszkalálódás után is, akkor talán lehetett volna ebből valami, de így siralmas lett. A videójáték mellékszál pedig úristen mennyire kringé, vagy hogy mondják a 15 évesek.

Leave The World Behind

Bárcsak megtehetnénk! Mármint a film címét. Mondjuk a történetről nehéz lesz beszélni spoilerek nélkül. Sőt, még a véleményem is ellövöm itt az elején, miszerint csak nagyjából tetszett a film, de közben meg mindenképp értékelem, hogy próbálkozott valamivel. Érdekes, de kettős a végeredmény, gondolom pont ezért olvastam itt kommentekben a két végletet róla, nem pedig azt, hogy “közepes sz*r”.

A történet egy család körül indít, akik kimennek New Yorkból kis nyaralásra Long Island partjaira, mivel a feleség rájön, hogy utálja az embereket. Két gyerek és férj meg is érkezik a bérelt luxus házba, le is ugranak a strandra, ahol egyenes a part felé tartó olajtankhajó zavarja meg az idillt. Aztán este a ház tulaja is beállít, miszerint ott akar aludni, mivel nem akar visszamenni New Yorkba. Közben az internet is elmegy, és más furcsa dolgok történnek.

Igazából itt bomlik szét a történet, és kerül elő, hogy miről is szól, hiszen a fehér és a fekete család teljesen bizalmatlan egymás irányába, mondhatni megosztottak, és látszólag ez itt a lényeg, csak személyes dráma szintre hozva, hogy Amerika megosztott, és az ott élők már senkiben sem bíznak vagy épp bízhatnak.

Anatomy of a Fall

Maradnék az angol címnél, de persze az Anatomie d’une chute-ról van szó, ami végre eljutott hozzánk. A végre mondjuk lehet csak miattam került oda, hiszen az első előzetes óta vártam, vagy a Cannes-i díja óta, vagy a PIMP emlegetése óta.

A történet nem annyira bonyolult, mert tényleg egy zuhanásról szól minden irányból. A főszereplő írónő férje esik ki a 2. vagy 3. emeleti ablakból miközben dolgozik a ház szigetelésén, és a hulláját a sétából hazatérő látássérült kisfiuk találja meg. Fél órával később kiérnek a mentők és a rendőrök is. Pár nappal később pedig a halottkém jelentése és más felmerült kétségek miatt megvádolják a nőt a gyilkossággal.

Igen, egy tárgyalótermes dráma lesz belőle. Nem tudom ez mennyire spoiler, mindenesetre az előzetesben benne volt. Így bontakozik ki a zuhanást körülvevő sok esemény, a megelőző éjszaka, a korábbi évek, és kerül felszínre minden. Vagyis “minden?”.

Napoleon

Hát ez valami hihetetlen, a filmben Napoleon a lovassággal együtt megy a harcba, pedig a valóságban nem így volt, ahogy a lovát sem lőtték le ágyúval a touloni csatában, és még azt is hibásan ábrázolták, hogy a piramisokra lőtt ágyúval. Komolyan, mit gondoltak Ridley Scotték, amikor ilyesmiket tettek a filmb…

Hahaha, shut up. Get a life.

A Napoelon életéről szóló filmnél inkább azt kell figyelni, hogy mi a fenét akartak mondani nagyobb falatnak, mivel az első szexjelenet után egyértelmű, hogy baromira nem vérkomoly ábrázolás, még ha addig teljesen úgy is adták elő. Na jó, mivel Marie Antoinette lefejezésével kezdődik a mű, akinek utána feltartják a nyakánál még vérző fejét, így már az elején és voltak rá utalások, hogy ez nem hősköltemény lesz a dicső hadvezérről, amit csak tetézett az előre is mutatott “ha lenézel a lábam közé, akkor örökre a rabja leszel”-jelenet, ami az iszonyat vicces szexben csúcsosodott ki.

The Killer

Nehéz helyzetből indult David Fincher új filmje a Netflixen, hiszen ha nem ez a rendezői név lenne rajta, akkor sokkal kevesebben indították volna el, de így meg viszont a Fight Club, a Zodiac, vagy a Social Network lebeghetett a nézők szeme előtt – mindeközben Fincher csak talán csak egy zsánerrel játszó egyszerű darabot akart az asztalra tenni, ami még az alkotói karrierjére is reflektál “vele” a főszerepben.

A történet röviden egy bérgyilkosról szól, aki jól keres, mindig felkészül, nem hibázik, vagy ha mégis, akkor is tartja magát a tervhez, legyen az A, B, C, D, amit erre az esetre készített. Végrehajt, nem érdekli kinek és miért, csak jöjjön a pénz, az érzései ambivalensek. Nyilván a film elején egy hibával indítunk, aminek következményei a magánéletébe csapódnak le, amit nem tűr, és visszavág egy hagyományos bosszúfilmes szerkezetben, de Fincheri hidegséggel…, vagyis precizitással, hogy a végére megtalálja a lelkiismeretét.

Az egész ilyen kontrasztos felépítésű, mivel a fejében mondogatja a “Tartsd magad a tervhez! Készülj fel, ne improvizálj! Ne bízz senkiben! Soha ne add fel az előnyödet! Csak azt a csatát vívd meg, amiért megfizetnek! Zárd ki az empátiát! Az empátia gyengeség. A gyengeség sebezhetővé tesz.” Viszont a cselekedeteivel ennek teljesen ellentmond, hiszen bíz emberekben, empátiával cselekszik, sebezhető. A tényleges jelleme más, mint az a rendíthetetlen gyilkos, akit felépített magában, és ezt a két világot kell összepasszintania, vagy épp felszámolnia az egyiket.