Mindenekelőtt a „történelmi hitelességről”. Nem tudom, ki csavarodott rá elsőként az ennek követelményét hangoztató mantrára, de aztán rengetegen kedvet kaptak hozzá, pedig semmi alapja nincs. Játékfilmtől még csak elvárni sem lehet ilyesmit – de az úgynevezett dokumentumfilmek is legfeljebb marketingfogásként próbálkoznak a hitelességük hangoztatásával, hogy elkerülhetetlen szubjektivitásukat, „mesejellegüket” palástolják.
Törődjünk bele, hogy soha egyetlen történelmi személyiséget sem fogunk „objektív valójában” megismerni.
Már a kortársaik sem voltak, lehettek erre képesek, csak elméleteik és történeteik voltak róluk. A tudomány, hiába az objektivitáseszménye, ha az emberről van szó, legfeljebb olyasféle „objektivitással” képes szolgálni, mint a rettenetes Body Worlds kiállítás (itt írtunk róla), amely minden tisztességtudást és kegyeletet félretéve egykor gyermeket váró (!), boldogságra vágyó, terveket szövő és álmodozó embereket degradál kiállítási tárgyakká, szolgáltat ki mindenestül illetéktelen tekinteteknek, azt sugallva, hogy ezzel az embertelenséggel tökéletesen végére járt létezésünk titkának.