Kollár-Klemencz László azon zenészek közé tartozik, akiknek munkájáról mindenféle műfaji címke, zsánerjelző lepereg. Ez persze önmagában nem egyedi jellemzője a jelenkori zeneszerzők életművének – mondhatni, alapkövetelményként áll a stílusklaszterek (ha vannak vagy voltak ilyenek egyáltalán) mögüli kikacsintás a kortárs zenében. A „már úgyis mindent le- és megírtak” alkotói alapállásából nézve ugyanakkor ez a fajta keveredés, fúzió sokszor inkább szükséges út, mint szabadon választott. Amolyan műfaji elvárásoknak való megnemfelelési kényszer ez, a végtelen sokaságtól való megkülönböztethetőséget elősegítendő.
Az eszkalálódó folyamat elé semmilyen előjelet nem érdemes tenni. A múltbéli történések lezártságuk okán egyébként is rendszerezettebbnek tűnnek a jelen káoszából visszatekintve: a műfaji határok létezése meglehet, csak sok évtized távlatából tűnik igazoltnak, ha egyáltalán lényegesek még az igazodási pontok. Mindenesetre az biztos, hogy a kortárs zeneszerzők elé folyamatosan kihívást állít a vélt határok tendenciózus elmosása.
A mégis fel-felbukkanó, a folyamatot negatív, kételkedő módon tárgyaló vélemények eredője talán ezzel az állandó változással együtt járó feszültség lehet. A különbözőségi versenyben megmerevedő, feszített alkotói póz így vagy úgy, de átüt a szerzeményeken. Izgalmasságukat, újszerűségüket jobbára az adja, hogy ezzel a feszültséggel – az egyediségre játszás akarata és a folyamatos változástól való törvényszerű lemaradás közti állapottal – mit kezdenek. Hogy hogyan tudják a szerzők ezt valóban a játék részévé, a kreativitás mozgatórugójává tenni a megújulási kényszer mellett vagy ellenében.