Best WordPress Hosting
 

Hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul

A Frontátvonulás első osztályú irodalom, amelynek lírai dialógusairól, versritmusáról a Megáll az idő című fim forgatókönyve juthat eszünkbe. Mindkettőt Bereményi Géza jegyzi.

A bátorság nem esztétikai kategória, de azt kell mondanunk, hogy a hangjátékra emlékeztető album olyan kőkemény és rafinált rendszerkritikát fogalmazott meg, amelynek merészsége máig zavarba ejtő. Ekkor már persze az underground és a punk is beleüvöltötte dühét a pesti pincékbe, de a Frontátvonulás a komplexitása, robusztus lírája, ambiciózus szerkezete és előadói kvalitása miatt került a magyar popkultúra centrumába. Az album némi bulgakovi zamattal a megfigyelt és a megfigyelő közötti dinamikát is modellezi: „Ecsédi, hát mondja, maguknál vannak maguk? Keverik, keverik Ecsédi… Már megint addig ugrálnak, amíg magukon a világ szeme… csinálja nekünk itt a felfordulást, a botrányt, cirkuszozik… Összeakadhat a bajusz, Ecsédi! Könnyedén! Hát meddig kell még magukat védenem?… Már maga Sólyom elvtárs is haragszik! Na, informáltam, pedig nem akartam… Mi támaszkodni akartunk magukra, Ecsédi. Maguk meg ránk, nem? Azt akarják, hogy Karvaly elvtárs foglalkozzon az ügyükkel? Mert kezd már arra duzzadozni az akta… Vagy ki akarják fogni a vitorlánkból a szelet, Ecsédi?”

A történet egyik főhősének, Vizinek olyan indulatos társadalmi kommentárt mondott föl, hogy 1983-ban beleremegtek a csehszlovák Supraphon lemezjátszó hangfalai és az Éva vermutos üvegek is a koloniál bárszekrényen. Azt mondja Ecsédi a rendszert kiszolgáló egykori osztálytársnak: „Csak annyi, Halmos, hogy elegem van a báljaitokból meg a bankettjeitekből, ti nem értek semmit, Halmos. Szart se!”

„Felülről mindig minden rendben van” – az EAST negyven éve megjelent lemezéről

Az EAST-től szokatlan volt a szociológiai mélyfúrás, a közéleti érdeklődés, de ezen az albumon a nagy zenei víziók mellett arról is tudósítanak, hogy milyen érzés, amikor lehallgatják az embert, hogy mit jelent a szocializmus keretei között az agymosás, vagy éppen milyen szépnek tűnik minden, ha kellő távolságra kerülünk a hétköznapi magyar valóságtól. A valóság hangjai még csak kislemezen jelent meg, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Rockhullám című sorozatában, első nagylemezük, a Nyugat-Európában és Japánban is szép sikereket elért Játékok viszont már az állami lemezcég Start márkájának első kiadványa volt. Míg az első albumon Szurcsik József fekete-fehér grafikáját láthatjuk a jellegzetes EAST-logóval, addig a második lemezen az álomszerű varangyok, halak és lepkék már kaptak némi színt, a harmadik albumon pedig már a logó is színes: piros és sárga.

Ezzel elérkeztünk a realitások világához: a hátsó borítón tizenöt négyzet alakú fotó szerepel, a zenekari tagok portréi mellett tájképek és női alakok, melyek közül kettő visszautal az 1982-es keltezésű Hűség borítójára is. De a legnagyobb változást az énekes cseréje hozta: Zareczky Miklós helyére Tisza József került, akiről sem akkor, sem most nem tud sokat a pop nyilvánossága. Nem egészen két évig volt a zenekar tagja, és egyetlen album készült vele. Az 1984-es Az áldozat című balettzene megjelenésekor ugyan még a zenekar tagja volt, de az instrumentális album volt.

És hiába volt sikeres a Rések a falon, maga a zenekarvezető, Móczán Péter sem szerette igazán. Néhány éve beszéltem vele a lemezről: „A legrosszabb döntésünk talán a Rések a falon felvételéhez köthető. 1983 nyarán, elkápráztatva a lemezgyár új, P Stúdiójának az akkori viszonyok között világszínvonalú technikai berendezéseitől, az élő dob helyett dobgépet használtunk, az élő hangszerek helyett néhol szekvenszereket. Mindezt úgy, hogy egyáltalán nem volt módunk kipróbálni a szerkentyűket. Naphosszat programoztuk a gépeket a hangmérnökünk segítségével, ahelyett hogy a kreatív munkával töltöttük volna a drága stúdióidőnket. Visszatekintve az nem volt jó döntés, több volt abban a lemezben, igaz, így is a második legnagyobb példányszámban eladott albumunk.”

A melankólia mestere – a Kollár-Klemencz Kamarazenekar A folyó című lemezéről

Kollár-Klemencz László azon zenészek közé tartozik, akiknek munkájáról mindenféle műfaji címke, zsánerjelző lepereg. Ez persze önmagában nem egyedi jellemzője a jelenkori zeneszerzők életművének – mondhatni, alapkövetelményként áll a stílusklaszterek (ha vannak vagy voltak ilyenek egyáltalán) mögüli kikacsintás a kortárs zenében. A „már úgyis mindent le- és megírtak” alkotói alapállásából nézve ugyanakkor ez a fajta keveredés, fúzió sokszor inkább szükséges út, mint szabadon választott. Amolyan műfaji elvárásoknak való megnemfelelési kényszer ez, a végtelen sokaságtól való megkülönböztethetőséget elősegítendő.

Az eszkalálódó folyamat elé semmilyen előjelet nem érdemes tenni. A múltbéli történések lezártságuk okán egyébként is rendszerezettebbnek tűnnek a jelen káoszából visszatekintve: a műfaji határok létezése meglehet, csak sok évtized távlatából tűnik igazoltnak, ha egyáltalán lényegesek még az igazodási pontok. Mindenesetre az biztos, hogy a kortárs zeneszerzők elé folyamatosan kihívást állít a vélt határok tendenciózus elmosása.

A mégis fel-felbukkanó, a folyamatot negatív, kételkedő módon tárgyaló vélemények eredője talán ezzel az állandó változással együtt járó feszültség lehet. A különbözőségi versenyben megmerevedő, feszített alkotói póz így vagy úgy, de átüt a szerzeményeken. Izgalmasságukat, újszerűségüket jobbára az adja, hogy ezzel a feszültséggel – az egyediségre játszás akarata és a folyamatos változástól való törvényszerű lemaradás közti állapottal – mit kezdenek. Hogy hogyan tudják a szerzők ezt valóban a játék részévé, a kreativitás mozgatórugójává tenni a megújulási kényszer mellett vagy ellenében.

Alternatív valóságaink ‒ Pátkai Rozina: Jelen idő

Pátkai Rozina Minka-sorozata 2016-ban indult útjára: ebben verseket interpretál és formál át változó zenei nyelvekre. A név Czóbel Minkára utal, aki Adyt is megelőzvén a szimbolizmus jegyében költött, és Petőfi több versét is angolra fordította.

Pátkai Taladim (2018) című verses lemezén még kisebb szerepet kapott az elektronika. Az egyes hangszerek, így a cselló (Rohmann Ditta), az ütőhangszer (Dés András) vagy a szaxofon (Ávéd János), a válogatott zenészek hangsúlyos szerepet játszottak a különböző idegen nyelveken megszólaló versek „lefordításában” – és feloldották az idegenséget. A Tilos csillagon (2021) már az elektronika világában helyezte el Pilinszky János verseit. A torzított elektromos gitár, az ismételt zenei alapok, loopok felszámolják a versek megzenésítésének hagyományát.

Az úgynevezett „poetronica” trendje 2011-ben jelent meg. Ennek az a jellemzője, hogy a költők elektronikus zenei környezetben képzelik el verseiket. Pátkai feldolgozásai esetében nem két, különböző nyelven alkotó művész közös munkájáról van szó, hanem fordításról és újraértelmezésről, amely nehezebbé, de szabadabbá is teszi az alkotófolyamatot. „A Petőfi-dalok nagy része például elektromos gitárral készült” – nyilatkozta a zenész. „Főleg zajongani akartam a gitárral, mintsem igazán »gitározni« a hagyományos értelemben. […] felszabadít a torzított gitárok és a terek káosza.”