Sokkal inkább a festményekről ismert Zsuzsannáé, akinek esze ágában sincs rejtegetni bájait (esetleg szelíden hárít, arcán a felháborodás vagy a szégyen legkisebb jele nélkül). A „hozsannázás” a különböző irodalmi-mitológiai maszkokban megjelenő, provokatív szépségű nő felé irányul, a versalany is ennek megfelelő szerepeket vesz fel: Beatrice – Vergilius (nem tévedés!), Seherezádé – Harun ar Rasid, Zsuzsánna – vének: ezek mind a kontaktus különböző szögből való nézeteinek párhuzamai.
Klasszikus hagyományt folytat a kötetkompozíció is. A három indító költeményben megjelenő három „főhős” az Ő (vers), a TE (múzsa) és az ÉN viszonyrendszerét leginkább a több formában megjelenő „szeret kezem, ha ír” gondolata és szójátéka teszi nyilvánvalóvá: a meghatározó szerelmi élmény – érzéki szinten is – a „neki írás”.
A kötetet vissza-visszatérő motívumok hálózzák be: legmarkánsabban a dantei pokoljárás. Itt a múzsa Beatrice-arcát fordítja az olvasó felé: a szerelem a pokolból kivezető út. A Virágfakadás alanya „pokol-szemlélő lusta tag / kit elkísérsz választott útján”. A dantei élmény többrétegű: a kötet alcíme egy rajongó utasembert jelöl, a második mottó a Commediából vett szó szerinti idézet. Az Utazás a mélybe – a költő perspektívájából – éppenhogy szárnyalás a magasba. A kötet egészében a fent és lent ősképe mellett megjelenik a „közép” is (akár a misztériumdrámákban): a földi létben való horizontális utazást a Fellini-szál (Társas út) vagy a Kerékpáron képviseli. Nem véletlen, hogy három egymás mellett lévő vers a Társas út, az Utazás a mélybe és a Szárnyalás.