A Mindhalálig nagyon kedves, kissé meseszerű film, és legjobb pillanataiban akkora könnyedséggel hozza azt a bizonyos szükséges pluszt, hogy a világ minden rettenete ellenére derűssé és bizakodóvá teszi vele az embert. Két élet párhuzamos rajza, méghozzá két „papnak látszó személyé”. Ezt azért kell ilyen trükkösen mondani, mert Kun páterről nem lehet tudni, hogy pappá szentelték-e valaha is, Baránszky Tiborról, az egyik „magyar Wallenbergről” pedig egész biztosan tudható, hogy amikor 1944 októberében Budapestre érkezik, még csak papnövendék. Később pap lesz ugyan, de a kommunista rezsim perbe fogja, bebörtönzi, emigrációja után pedig megnősül, családot alapít. Egyikük sem „unalmas” pap tehát, aki mindent az egyházi szabályok fegyelmezett munkásaként csinál, és szinte eltűnik az ügy mögött.
Szabálytalan egyéniségek, és van bennük valami nyugtalanító. Nyugtalanítóak az átlagember számára, aki rendet szeretne látni maga körül, és a szabályszegők mentalitását tájékozódása, komfortérzete szempontjából katasztrófának tekinti. Nem szül jó vért, ha nem elvárható módon viselkedünk és cselekszünk, ha nem lehet kellő hatásfokkal bejósolni, hogy társadalmi szerepeinkben mit várhatunk el egymástól. A „nagy játékot”, amit játszunk, egymásnak játsszuk ugyanis, és fegyelmezett alakításunkkal a nagy egészre vonatkozó közös hitünket erősítjük meg egymásban napról napra. Igaz, ezek békeidőkre, stabil társadalmi viszonyokra vonatkozó szabályok, míg Kun András, a szerzetes „talánpap” és Baránszky, a „még nem pap” a Szálasi-diktatúra két hónapjában, majd a szovjet ostrom idején tevékenykedett. Mindenféle stabilitás megingása, az iránytűk összezavarodása, a biztos tájékozódás lehetetlensége idején, amikor különösen jelentős szerephez jutnak az olyan, változatlan értékrendet, letisztult világnézetet képviselő intézmények, mint az egyházak.
Fontos egyezés Baránszky és Kun között az is, hogy mindketten szívesen éltek a papi öltözet tekintélyparancsoló erejével, így hirdetve, hogy valami náluk nagyobbat képviselnek. Egyikük sem volt merev szabálykövető. Kunt az őrjöngése: gyilkosságai, és az, hogy a nyilasokat papi hatalmával visszaélve tömeggyilkosságokra vezényelte, olyan embernek mutatja, aki megrészegült a mások élete feletti hatalomtól, és mindenestül odaadta magát a gonosznak. Nehéz elhinni, hogy normális volt, az pedig különösen perverz, hogy mindent, amit tett és mondott, magát papként azonosítva követte el – hogy embertelen tetteihez ezt a magasabb helyről érkező jóváhagyást igényelte és próbálta hihetővé tenni. Hogy ő maga csakugyan hitt benne, az nem valószínű. Abban pedig szinte biztos vagyok, hogy tudnia kellett: bűnhődni fog, ez elkerülhetetlen. Mert ő maga iratkozott ki a társadalomból, és ment szembe mindennel, ami emberhez és keresztényhez méltó.