Cseresznyevirágos kert, kismacskák és egy túlzsúfolt, szemétlerakóra emlékeztető élettér. Pixeles telefonkamerával felvett élő adások és esztétizált beállítások váltakozásai. Többek között…
A A magárahagyottság vágóképei bejegyzés először KULTer.hu-én jelent meg.
A miskolci CineFesten és a Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon már találkozhattak a nézők a Nem halok meggel, mely a sikeres műgyűjtő és galerista Einspach Gáborról szól. A fővárosi művészeti világ egyik meghatározó alakja megtudja, hasnyálmirigyrákban szenved. Egy olyan betegségben, amit az emberek alig öt százaléka él túl. Ő azonban nem omlik össze, nem tragédiaként, hanem a teljes újrakezdés lehetőségeként tekint betegségére.
Miközben folytatja a fizikailag őt egyre jobban igénybe vevő kezeléseket, megpróbálja újraértelmezni a saját életét, valódi céljait, és a gyerekeivel, valamint a teljes környezetével való kapcsolatot. A Nem halok meg egyszerre mutatja be egy beteg, de nem elkeseredett ember testi és lelki vívódásait.
Az Anyáim története társrendezője, Dér Asia a kezelés legelejétől fogva követi Gábor mindennapjait, egy különleges ember szellemi és fizikai vívódásainak legmélyére ásva ezzel. A film 2023 őszén – ahogy Moldovai Katalin nagyjátékfilmje, az Elfogy a levegő is – meghívást kapott a Varsói Nemzetközi Filmfesztiválra, mely a berlini, a cannes-i, a Karlovy Vary-i és a velencei seregszemle mellett egyike a 14, úgynevezett A-kategóriás filmfesztiválnak.
A legjobb emberi jogi dokumentumfilmet a Verzió felhívására jelentkezett, verseny alapon kiválasztott, nemzetközi hallgatóból álló ötfős diákzsűri választotta ki. A díjazott alkotás a holland Jessica Gorter rendezésében A Dmitrijev-ügy, melynek főszereplője a hatóságok akarata ellenére a sztálinista terror áldozatainak tömegsírjait kutatta, míg végül letartóztatták és 15 évi kényszermunkára ítélték. A zsűri különdíjat adott Pascale Bourgaux Hawar, száműzött gyermekeink camű alkotásának, mely az Iszlám Állam nemi erőszakból fogant gyermekeinek kérdésével foglalkozik egy anya szemszögéből.
A szekció nemzetközi zsűrije a legjobb dokumentumfilm címmel Boubacar Sangaré első egész estét dokumentumfilmjét, Aranyásók című alkotást díjazta, melyben a 16 éves Rasmané több mint 100 méter mélyre ereszkedik le, hogy aranyat bányásszon Burkina Fasóban, abban a reményben, hogy egy napon független lesz. A kategória különdíjasa Ibrahim Nash’at Hollywoodgate című munkája, amely a tálibokat követi egy éven át Afganisztánban, miközben azok kisajátítanak egy, az amerikaiak által hátrahagyott fegyverraktárat, és fundamentalista milíciából nehézfegyverzetű katonai rezsimmé alakulnak.
A magyar versenybe válogatott filmek nem csupán fontos témáikkal, karaktereikkel és drámai történeteikkel, hanem a dokumentumfilmes formanyelv következetes, magas színvonalú, kifejezetten kreatív használatával tűntek ki a mezőnyből a program kurátorai szerint.
A Mindhalálig nagyon kedves, kissé meseszerű film, és legjobb pillanataiban akkora könnyedséggel hozza azt a bizonyos szükséges pluszt, hogy a világ minden rettenete ellenére derűssé és bizakodóvá teszi vele az embert. Két élet párhuzamos rajza, méghozzá két „papnak látszó személyé”. Ezt azért kell ilyen trükkösen mondani, mert Kun páterről nem lehet tudni, hogy pappá szentelték-e valaha is, Baránszky Tiborról, az egyik „magyar Wallenbergről” pedig egész biztosan tudható, hogy amikor 1944 októberében Budapestre érkezik, még csak papnövendék. Később pap lesz ugyan, de a kommunista rezsim perbe fogja, bebörtönzi, emigrációja után pedig megnősül, családot alapít. Egyikük sem „unalmas” pap tehát, aki mindent az egyházi szabályok fegyelmezett munkásaként csinál, és szinte eltűnik az ügy mögött.
Szabálytalan egyéniségek, és van bennük valami nyugtalanító. Nyugtalanítóak az átlagember számára, aki rendet szeretne látni maga körül, és a szabályszegők mentalitását tájékozódása, komfortérzete szempontjából katasztrófának tekinti. Nem szül jó vért, ha nem elvárható módon viselkedünk és cselekszünk, ha nem lehet kellő hatásfokkal bejósolni, hogy társadalmi szerepeinkben mit várhatunk el egymástól. A „nagy játékot”, amit játszunk, egymásnak játsszuk ugyanis, és fegyelmezett alakításunkkal a nagy egészre vonatkozó közös hitünket erősítjük meg egymásban napról napra. Igaz, ezek békeidőkre, stabil társadalmi viszonyokra vonatkozó szabályok, míg Kun András, a szerzetes „talánpap” és Baránszky, a „még nem pap” a Szálasi-diktatúra két hónapjában, majd a szovjet ostrom idején tevékenykedett. Mindenféle stabilitás megingása, az iránytűk összezavarodása, a biztos tájékozódás lehetetlensége idején, amikor különösen jelentős szerephez jutnak az olyan, változatlan értékrendet, letisztult világnézetet képviselő intézmények, mint az egyházak.
Fontos egyezés Baránszky és Kun között az is, hogy mindketten szívesen éltek a papi öltözet tekintélyparancsoló erejével, így hirdetve, hogy valami náluk nagyobbat képviselnek. Egyikük sem volt merev szabálykövető. Kunt az őrjöngése: gyilkosságai, és az, hogy a nyilasokat papi hatalmával visszaélve tömeggyilkosságokra vezényelte, olyan embernek mutatja, aki megrészegült a mások élete feletti hatalomtól, és mindenestül odaadta magát a gonosznak. Nehéz elhinni, hogy normális volt, az pedig különösen perverz, hogy mindent, amit tett és mondott, magát papként azonosítva követte el – hogy embertelen tetteihez ezt a magasabb helyről érkező jóváhagyást igényelte és próbálta hihetővé tenni. Hogy ő maga csakugyan hitt benne, az nem valószínű. Abban pedig szinte biztos vagyok, hogy tudnia kellett: bűnhődni fog, ez elkerülhetetlen. Mert ő maga iratkozott ki a társadalomból, és ment szembe mindennel, ami emberhez és keresztényhez méltó.
Igaz történetek, amelyek a gyönyörű és lenyűgöző vagy éppen a kegyetlen és hátborzongató valóságot mutatják be. A Verzió idén immár 20. alkalommal hív különleges utazásra, hogy a filmes történeteken keresztül közelebb kerüljünk a világunkban folyamatosan végbemenő változásokhoz. A magyar versenyprogramban idén hét friss alkotás lesz látható, összesen pedig több mint 80 filmet lehet megtekinteni 5 versenykategóriában és 7 szekcióban.
A fesztivál nyitófilmje a Nem tűnünk el Alisa Kovalenko rendezésében, amely először az idei Berlini Filmfesztiválon mutatkozott be és a Generation szekcióban Ezüst medve.díjra jelölték. A Donyec-medencében egy csapat fiatal a felnőttkor küszöbére ér, és a világ meghódításáról álmodozik. Lázadnak, aknamezőn sétálnak és napoznak a közeli tó partján. Adódik egy lehetőség, hogy hosszú útra induljanak, egészen Nepálig. Megvalósul vajon az álmuk, hogy meghódítsák a világot?
A forradalom öt évszaka című film rendezője illegalitásba vonult, hogy dokumentálja a szíriai forradalmat, és különböző álneveket használt: Damaszkuszban Linának hívják, míg Homszban Maya néven haditudósító, Aleppóban pedig Lama néven ismerik. Lina kicsempészett videókon örökíti meg saját és barátai gondolatait és emlékeit, amint egyre jobban elmerülnek a szabadságért folytatott harcban. A film egy egész évtizeden és a történelmi erők különböző változásain átívelő történet. Az alkotás az idei Sundance Filmfesztivál nagydíjának jelöltje volt.