„Akarsz egy slukknyi snowcrash-t?”[1]
Aki végigtekint az utóbbi évek mozgóképes videójáték-adaptációinak felhozatalán, érdekes tendenciát vélhet felfedezni. Sem a Need for Speed (2014), sem az Assassin’s Creed (2016), de még a Warcraft (2016) vagy a Mortal Kombat (2021) sem volt képes művészetileg is értékes módon adaptálni a játékok univerzumában rejlő lehetőségeket, valamint reflektálni az eredeti művek mediális adottságaira vagy a játékélmények kultikus hangulataira. Míg a mozifilmek egylőre nem igazán voltak képesek maradandó élménnyel gazdagítani a számítógépes játékok transzmediális világépítkezését, addig egészen más a helyzet a sorozatok területén. Itt több olyan alkotással is találkozhatunk amely, ha nem is vitathatatlan módon ugyan, de jogosan részesült a kritikusok és a nézők elismerésében. Élőszereplős példa lehet erre a The Witcher (2019), továbbá az animációs sorozatok területén egyértelműen a játék kiemelkedő adaptációja volt a Cyberpunk: Edgerunners (2022). Amivel azonban most részletesebben foglalkozni fogok, az véleményem szerint formai minőségét, valamint esztétikai és tartalmi jelentőségét tekintve is bőven túlszárnyalja az említett példákat. Ez a 2021-ben debütáló, a League of Legends számítógépes játék univerzumában játszódó és annak néhány fontosabb karakterét feldolgozó animációs sorozat, az Arcane.[2]
Az eredeti játékot fejlesztő és kiadó, valamint a sorozat készítését is szorosan felügyelő Riot Games már a kezdetektől fogva roppant tudatosan szövögette a League is Legends transzmediális univerzumát. Rengeteg különböző formátumú kiegészítő tartalom, történet, információtöredék és vizuális elem segíti a felhasználókat minél jobban eligazodni és persze bevonódni a játék világába. A sorozat első évada alapján kijelenthetjük, hogy ezt a szinte már gyanúsan tudatos és immerzív építkezést egy egészen kifinomult esztétikai érzékenység is kiegészíti a készítők részéről. Az Arcane átfogó esztétikáját tekintve jó érzékkel tapintott rá arra a „poszthumán neogótikus”[3] tendenciára, amely egy meghatározó — talán már nem is annyira marginális — áramlata a kortárs képzőművészetnek[4] és vizuális kultúrának, de rizomatikus előzményei és leágazásai ugyanúgy felfedezhetők a filmművészet (New French Extremity), az irodalom (New Weird) és a filozófia (különböző spekulatív-realista irányzatok) területén is. Ahogy azt Molnár Judit Lillát vonatkozó tanulmányában is megfogalmazza: