Életem egy korábbi szakaszában volt úgy, hogy verset kellett tanulnom különböző versenyekre vagy ünnepélyekre. Megvallom, hogy élveztem ezeket az alkalmakat. Az összes művészeti ág közül a szövegek, a jó szövegek voltak azok, amelyek régen megmozgattak bennem valami érzelmet. Mindig kihívásnak éreztem elmerülni egy-egy szöveg mondanivalójában, világában, majd onnan kiemelni valami olyan formát, ami megszólít másokat. Valami olyasmit, ami a szöveget élővé, relevánssá teszi a hallgatónak.
Voltak könnyű szövegek, amelyek maguktól szólaltak meg. Nem kellett különösebben nekiveselkedni, a szavak, a sorok, a ritmus adták a vers hangulatát, ment minden, mint a karikacsapás, csak hangot kellett adni a nyomtatott betűnek. S nyilván voltak olyan versek is, amelyek nehezen eresztettek levet. Mint egy szeszélyes szőlő, ami levét csak körülményesen engedi oda a szüretelőnek. Persze, ezek nagyobb kihívást jelentettek. A csendes, elmélkedő, a modernen és fölényesen visszafogott költemények, amelyek hordozták magukon a huszadik század szögletességét, merevségét, betonsúlyát. Na meg aztán voltak az őrült versek és költők, a rímtelen és csapongó gondolatú szerzők, a főlényesen visszafogott császárkomplexusos alkotók, akiknek szövegei súlyosak voltak, mint egy bársonyfüggöny és nehezen hozzáférhetők, mint egy kézírásos krónika régimódi szövegei.
Amikor verstanulásba kezdtem, először mindig a szöveget sajátítottam el. Pusztán a szavakat, rím és ritmus nélkül, figyelmen kívül hagyva a mondanivalót. Ám mindig, a szöveg elsajátítása közben, a monotonon, százszor végigmondott szavak áradatában, kattogni kezdett a zene. Ez volt az első tapasztalat. A muzikalitás. Mindegy volt, hogy szép rímbe és ritmusba szorított formáról volt szó, vagy szabadon csapongó sorok és mondatok áradatával álltam szemben, a ritmus mindig kitűnt. A versnek kell, hogy legyen ritmusa. Lehet, hogy leheletfinom, gondolatritmus, amit nem hordoz a forma, de a jó versnek van ritmusa. A sorok egymásba kapaszkodnak, folytatják a következőt, s a végén az ember azt érzi, hogy valami zenével találkozott. A rossz verseknek nincs zenéje. Lehet valami ritmuspótlék, feszes rímképlet, de ez nem helyettesíti a szavak egymáshoz viszonyulásának muzikalitását, amit a jó szöveg hordoz.