Csenget a postás, levelet hozott, nem is egyet. Kötegnyi megsárgult, spárgával átkötött borítékot nyom a kezembe. Azt mondja, a csomag meglepő módon került hozzá. Reggel, amikor felébredt, az ágya mellett találta. Bár csodálkozott, nem firtatta a dolgot, inkább elhozta nekem, mivel tudja, hogy amolyan íróféle vagyok, hátha tudok vele mit kezdeni. A feladókon csupa ismeretlen név szerepel, de egy dolog mégis közös bennük: mind a budai Sziklakórházból írták ezeket a sorokat, legalábbis a borítékon szereplő szöveg erről tanúskodik. Vajon véletlen, hogy tegnap épp ezen a helyen készítettem interjút?
Amikor egy átlagos hétfő délelőtt elköszönök Hegyes-Szikszai Anikótól, a Sziklakórház Atombunker Múzeum megbízott múzeumigazgatójától, aki pazar tárlatvezetést tartott nekünk, még azt hiszem, ez is egy átlagos cikk lesz, amelyben leírom, hogyan is működött az intézmény a második világháborúban, valamint az 1956-os forradalom idején. Úgy döntök, sétálok egyet a Várnegyedben, ha már úgy is itt vagyok, kiszellőztetem a fejem, próbálom rendezni azt a rengeteg információt, amit az interjú során hallottam. De nem megy, mert a gondolataim folyton elkalandoznak.
Az Úri utcába érve nem hagy nyugodni a kérdés, hogy hányan halhattak meg itt Budapest bombázása során, vajon kinek a fia hunyta le ezen a helyen utoljára a szemét úgy, hogy senki nem fogta a kezét. Aztán eszembe jut dr. Seibriger András, aki a Sziklakórház helyettes főorvosa volt az 1940-es években, s akiről mindenki azt mesélte, már egy mosolyával is erőt tudott adni a sebesülteknek, a betegeknek, de akár a haldoklóknak is. És ezzel nem volt egyedül. Bár elképzelhetetlenül nehéz körülmények között kellett helyt állniuk, dr. Kovács István intézményvezető főorvos, az ápolók, az orvosok és az önkéntesek emberfeletti küzdelemmel mind azon dolgoztak, hogy emberéleteket mentsenek vagy legalábbis megkönnyítsék azt az utat, ami az elmúlás felé vezetett.