A költő, író 2019-es halála óta immáron második posztumusz könyve a pályazárlatára készülő alkotó világába enged betekintést. Amíg az előző könyv – Felplusztulás, leplusztulás (2021) – az utolsó hónapok felfokozott, alkotással telt időszakát dokumentálta, addig a frissen közreadott …most már csak néz beszédem című – szintén Tóth Ákos szerkesztette – munka a művész 2015-ben lezárt, vallomásértékű rajzciklusának bemutatása.
A kétszáznál is több rajzot magába foglaló gyűjtemény Tandori Dezső irodalmi-művészeti arcképcsarnokának is nevezhető, melyben a 2000-es évek elején kidolgozott sajátos „fejrajz”-technikájával mindenkori kedvenceit, a művészetének „védőszentjeit” ábrázolja. A 19. századi orosz klasszikusok és a 20. századi európai és amerikai irodalom nagyságai azonban nem a portréfestészet hagyományainak megfelelő módon jelennek meg a lapokon, hiszen Tandori Dezső fő ambíciója a felismerhető arckép megrajzolása helyett az adott életmű által kiváltott személyes élmény és emlék rögzítése.
Egységes technikával, A/4-es papíron fekete filccel kivitelezett, expresszív vonalvezetésű, spontán képei egyben gondolkodó és elgondolkodtató, valódi konceptuális művek, hiszen alkotójukról tudható, hogy a 20. század nonfiguratív festészetének kiváló ismerője és elkötelezett híve. A három hosszú fejezetet tartalmazó kötet főszereplője a magányos és tömeges formában ábrázolt arc, mely nemcsak a szerző utolsó évtizedének meghatározó képzete, hanem kultúránk legközönségesebb, mégis mindig megfejtésre váró jelensége.