Amikor 2011 októberében bekövetkezett halála előtt néhány hónappal utoljára találkoztunk budai, Nárcisz utcai lakásában, ahol a toronyszobában, takarókba bugyolálva, kilencvenhárom évesen, tar koponyája kétfelén hosszan lebegő hófehér hajával és megeresztett növésű, valaha shakespeare-ire nyírt szakállával még széleskörű irodalmi, művészeti tudásának teljes birtokában beszélgethettünk. Az öregség nem fogott a szellemén. Mindaz, amit a szegedi meg sárospataki diákként, majd a budapesti Református Teológián és kolozsvári bölcsészkaron, meg professzor és költő, műfordító apjától, Mészöly Gedeontól megtanult, még ott lobogott elméjében. Ha történetesen egy irodalom kedvelő diáklány kereste volna fel abban az időben, tekintete még jobban kifényesedett volna, felébresztve benne a nő iránti örök vonzalmát. Úriemberségének, graciőz viselkedésének aligha tudtak ellenállni.
Talán éppen az effajta természete vezette, amikor bölcsészdoktori disszertációnak Francois Villon kötészetét választotta. Szinte egész életét betöltötte a francia vagabund lírikus életművének fordítása és értelmezése. Villon Magyarországon (’42) Villon Testamentuma (’43) Villon és a többiek (’66) A teljes Villon (’80) Az igazi Villon (’83) Villon árnyékában (’83) Francois Villon versei, magyar–francia kiadás(’2001). El is nyerte a Francia Akadémia Pálmarend lovagi címét, amit 1988-ban adtak át. Párisi tanulmány útja emlékét a Francia ég alatt című, 2006-ban kiadott esszé- és fordításkötetében adta ki.
De ugyanilyen szenvedéllyel foglalkozott Shakespeare-rel. A Shakespeare új tükörben, vagy a dráma fordítások, a Shakespeare napló arról tanúskodnak, hogy nem csak egyes színházak felkérésre tette át a maga költői tehetségével az angol drámaköltő műveit, fordításaival kellő tisztelettel ugyan, de más véleménye volt a nyelvi bátorságról. Azt tartotta, hogy a dráma a színpadi megszólalásban él igazán, tehát a dialógusoknak elevenséget kell adni. Segítette ebben az a gördülékenység, amivel a versezeteket létre tudta hozni, megtartva a hűséget, ami azonban azt jelentette, hogy a színpadhoz legyen hű a dráma. Arany János szemérmes természetével szemben úgy vélte, az Erzsébet-korban szabadabban szóltak a karzat nyelvén. Egyik legsikeresebb fordítása a Lóvátett lovagok, ezt a Shakespeare-darabot musical változatban is sokszor játsszák.