via kultura.hu => eredeti post link
A nemrég megjelent Torkolatcsönd című köteted elolvasása után azon gondolkoztam, hogy milyen viszonyban vagy a képzőművészettel. Szoktál kiállításokat nézni? Ha igen, az mennyire hat a költészetedre?
Érdekes, hogy ezt mondod, mert a képzőművészeti hatások a Holtidény című második kötetemre talán direkten is jellemzőbbek voltak. Ott feltűnt Eugene Carrière, Otto Dix, Francis Alÿs, David Černý, Edward Hopper, és a példák szélessége is mutatja, hogy esetleges volt az inspirációs szüret. De az alkotói figyelmemnek persze szorosan részei a képzőművészeti benyomások továbbra is. Például korábban is érdekeltek Gerhard Richter munkái, de a 2021-es Valós látszat című kiállítása a Nemzeti Galériában, az az élmény nagyon szoros kísérője lett a Torkolatcsönd befejezésének, miközben a blur vagy elhomályosító technika eleve módszere volt a könyvnek.
De a társművészeti hatások tekintetében a kortárs (komoly)zene, ennek a kísérletezése, a zene költészetté fordíthatósága még erősebben érdekelt: Kurtág Györgynek a Beckett-művei, Balogh Máténak a kommunikáció lehetőségeit körüljáró darabjai, irodalmi „adaptációi”, Eötvös Péter szirén- és Esterházy-operája szóltak folyton a fejemben, hozzájuk olvastam John Cage csend-írásait. De itt említhető a The Caretaker monstrum lemeze, az Everywhere at the End of Time is.