via kultura.hu => eredeti post link
Ez a regény fáj, mint szálka a köröm alatt. Ez a regény édes, mint az út szélén növő apró szemű szamóca. Sehol sem olyan világos az éjszaka, mint Camprodon völgyében, ahol a lovak nyakába akasztott kolompok hangja kíséri a puha fűbe vesző vak lépteimet.
Irene Solà a többszörösen díjnyertes regényében a Pireneusokba kalauzol: a legnagyobb, összefüggő völgybe és az azokat szegélyező hegyekbe. Bár a motorizáció óta a tenger szinte karnyújtásnyira van, ez mégis egy másik világ. Ez nem Vic, ahol olyan édesen omlik a katalán nyelv az emberek ajkáról, ez már nem a síkság, hanem a szűkszavú hegység. Camprodon egyszerre hideg és meleg, egyszerre hallgatag és beszédes. Télen tűzifa- és kolbászillata van, nyáron a hideg és meleg hegyoldal szaga vegyül egybe. A betérő katalanista pedig értetlenül ül az étlap fölött, ami csupa ismeretlen szóból áll, mintha hieroglifákra bámulna.
Azt gondolhatnánk, egy ilyen regény a múltba kalauzol minket. Valójában azonban a múlt, a jelen és a jövő egyszerre a terepe, bár érzékenyen használja a múlt oralitásra épülő elbeszélői hangját, amit a magyar olvasók többek közt Darvasi László A könnymutatványosok legendája című regényéből ismerhetnek.